Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Szerdahelyi Pál: "…ámul széles ország, büszke lehet Csönge"
télén, de ez már csak a meghalás után jön... Mi bizony elcsodálkoztunk, hogy a szavak kitalálásánál német tudását is kamatoztatta. Hát amikor 1945 után újra inflációba kerültünk, mondottam is Cinámak, hogy most következhetnek a te pénzeid... 4. özv. Gáncs Zoltánná (szül. Hutter Katalin, 1895) nyugdíjas, Székesfehérvár Édesapámnak, néhai Hutter Zsigmond csöngei evangélikus lelkésznek nagy magánkönyvtára völt. Cina is bejáratos volt hozzánk. Ahányszor csak bejött hozzánk, a lelkészlakásba, édesapám dolgozószobájában, mindig megakadt tekintete a könyveken. Szinte földbegyökerezett a lába, elbűvöltem, átszellemülten nézte a sok-sok könyvet. Látszott rajta, hogy az ő számára most megállt a világ, mert őt most semmi más nem érdekli, csak a könyvek világa. Még csak 7—8 éves lehetett, amikor édesapámtól Shakespeare köteteket kért kölcsön. Apámat meghökkentette ez a váratlan kérés, s meg is mondta kereken; — Nem való neked még Shakespeare, te még gyerek vagy ahhoz, Cina, ezt te még nem érted! Mire Cina így érvelt: — De igen, én értem már, Zsiga bácsi, csak tessék kölcsönadni, hadd olvassam el... De nem csak Shakespearet olvasta, hanem szinte válogatás nélkül falta a könyveket. Még a lexikonokat is kiolvasta apám könyvtárából! Nem csak átböngészte, átlapozta, hanem úgy olvasta végig, mint a regényeket. A falubeliek azt mondták ró: „koravén gyerek”, de apám mindig azt hangoztatta: „csodagyerek!” Külsőre igen vézna, törékeny gyerek volt, de intellektusban óriás .. . 5. Dr. Németh Sándorné (szül. Hajas Ilona, 1909) nyugalmazott körzeti orvos felesége, Celldömölk Sógorom, Szabó Dezső, akkori csöngei evangélikus másodtanító keze alá járt Cina iskolába. Felekezeti iskola lévén mindennap énekkel és imádkozással kezdődött a tanítás. Hát amint elkezdtek énekelni, Cina befogta mindkét fülét, és azt (kiáltozta: — Ne visítsatok! Ne visítsatok! No aztán kérdezte tőle Dezső, hogy miért fogod be a füleidet? Mire Cina ezt a meglepő választ adta: — Mert nem szeretem a visítást! Látszott is rajta, hogy mennyire nem bírja a „tömegéneklést”, a sok hamis hangot, s lerítt az arcáról, mennyire szenved és viszalyog a sok kis éneklő, vagy inkább kiabáló-visító torok láttán és hallatán. Sógoromnak aztán meg kellett engednie, hogy éneklés alatt kint maradjon, és csak az imádságra kellett bejönnie a tanterembe. Az énekórán sem kellett résztvennie. Egyébként a templomban sem bírta az éneklést. Egyszer megkérdezte Dezső a gyerekektől, hogy szoktak-e otthon is imádkozni? S hogy aznap reggel is imádkoztak-e? A gyerekek egytől-egyig bizonygatták, hogy igen! Erre felállt Cina, a szép hosszú szempillájú kisdiáik, és tanítója szemébe nézve „bevallotta”: — Tanító úr kérem, én nem imádkoztam. Dezső igen meglepődött ezen az őszinte vallomáson, de hirtelen átgondolta, ha ő most az osztály előtt megdorgálja, vagy esetleg megbünteti a gyereket, akkor örökre elveszi kedvét attól, hogy a felnőttekkel, általában az emberekkel szemben mindig őszinte legyen, hát inkább megdicsérte, hogy milyen nyíltan, őszintén beszélt. Egyébként Cinét úgy ismertük, hogy talán soha nem tudott 'hazudni... Sajnos, elveszett a Pesti Hírlapnak az a vezércikke, amelyet Bónyi Adorján írt róla, „Mint csillag az égen” címmel. Emlékszem, Dezső volt akkor az első, aki a faluban elolvasta ezt a cikket, és igen boldog lett, hogy ilyen nagy emberré vált az ő egykori, igen tehetséges kis tanítványa. Dezső egyébként mindig nagyon szerette Cinét, sokat mesélt róla akkor is, amikor már rég kikerült a keze alól. De Cina is hálával emlékezett vissza tanítójára. Drága „ereklye” gyanánt, féltve őrzöm Sándor első verseskötetének („Hideg van”, Pécs, 1934) egyik tiszteletpéldányát, melyet Dezsőnek küldött meg Pécsről, a következő dedikálással: „Szabó Dezső tanító úrnak, akitől először kaptam dicséretet a verseimre első elemista koromban — igaz tisztelettel: 1934. III. 24. Cina” 203
