Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)
ban, gondoltam: álcaruha; de nem mertem kimondani, mert még a virágra értette volna, pedig hát, pedig hát... akinek nem inge, ne vegye magára, akiinek meg álcaruhája se, az éppen ne (milyen bölcsek is ezek a közmondások! hogyne, hogyne, hisz a köz ajkán születnek): számban a szája és eszeveszetten szájában a szám, koccan fogsorunk (a kezét talán! úgyis mindegy: csak a bőrömig): a sóhajok hídjánál megállj!) és eszeveszetten szája a számban vérbő sóhajok görbülnek át a hídon, remegésétől megvonaglom, vonaglá- sától megremegek, szorosságától szoros és tapadó vagyok, már-már ő vagyok, amikor megkapom a természet figyelmeztetését és rögvest tovább is adom —; szomorúan magához von, (hu, de erős, de milyen!), valahová átnéz vállarn fölött, talán a kökéjt kutatja az erdőszegély tüskés bozótosában, nem tudom, mert — szükségképpen •— én pontosan háttal állok az erdőnek, ezért vállán átpillantva a sárgán bevillogó (ebben a túlexponált filmben) templomtoronyra látok, ami ott lent a zöld lankában friss templomsárga, körötte cserépvörös cseréptetők, ám ő sárgájával földbük ágaskodik, miként ágaskodnék fölébe is a sanda gyötrelem, amely szájában tart, csábító leheletében fürdet, de én nem, az istennek sem: ez így nem szép, talán nem is szokás, másfelől azonban a havasalja sem mindennapi és vonz mégis; szájában a szám és csak megy tovább az élet, mondják, már a darvak is indulóban darvadoznak, mondom: a sóhajok hídjánál megállj! mondják: ilyen enyhe őszre nem emlékeznek, mondja: csak a bőrödig; mondják: a tél majd megfizetteti, mondom: persze, hogy emlékszem a kökényre, a szájára a számban és hogy eszeveszetten, bőröm érzi a veszedelmet, a veszedelem örömét, illetve az öröm veszedelmét, most meg valami linumot keres, fönnhéjázva vágom rá, hogy austriacum, hangosan kacag (kihallom belőle a csalódottság csörrené- sét): hol van már a május? usitatissimum — állítja, ami meg éppen nem, és akkor végre kiegyezünk az extraaxillaréban, ő pedig emlegetni kezd valami Of- terdingent, ám ebben hogyan tudnám követni másként, mint szájában a szám eszeveszetten koccan fogsorunk (de a kezét talán!) tapodtat sem tovább, csak a bőrömig eszeveszetten és számban a szája valóban könnyű ősz volt ott a havasialj ári: beszélnem kellett hozzá, akartam, hogy jobban megismerjem, elmeséltem a hajam történetét, mikor, hogyan viseltem, érdeklődni látszott, de azt a csöndes bánatát nem tudtam föloldani, sajnáltam, hogy tartóztatnom kellett, hogy nem volt és nincs is kökényszemem, hogy legalább arról tréfálkozott volna — megszavazva a bokrokból, de a kérdésre, amit most, ennyi kökényvirágzás és kökényérés, ennyi linum-, centaurea- bimbózás és -hervadás, annyi taplónövés után is azonnal válaszolnom kellett, mert nem csalhat meg úgy az emlékezet, hogy a kökényt (ahogy ő mondta: kökéjt) feledném, kivált nem akaratom ellenére, amikor — mindent bánva már — könnyeim esőfüggönyén át, még most is látom a lovak ideges rándulásait, az ő vonaglásait (amiktől én is megremegtem), magvának, könnyemnek ömlését, 13
