Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)

szédült forgásomat, hogy belétaláljak végre érzéseim legtisztább világába, ahová most már mindvégre bevillog egy templomsárga torony, amelybe musztángok horkantását is behangzani vélem, a kökény íze pedig — ilyen távol a havas- aljtól, az erdőszegélytől immár fanyarabb, mint a csider, hamvát hideg esők mosták le (hűvös tekintetemből), kék-fekete héját böjti szelek aszalták fony- nyadtra, de én kimondom mégis, ha már megkérdezte: igen, arra a kökényre én emlékszem!

FIGYELD A LIBBENŐ FÜGGÖNYÖKET —

mondta olyan váratlanul, amilyen váratlanul csak ő tudott témát váltani vagy éppen szótlanságából fölocsúdni, és ebből sejtenem lehetett, sejtenem is kellett, közeledünk az úticél felé, (— érzem —) siklik le rólam vékony köpenyem, pulóverem magasba lendíti karjaimat, matató ujjai nyomán melltartóm lecsusszan hasamon, finom csipkéje borzongatva horzsolja langyos bőrömet, de, persze, semmi, semmi az ég egy világon, minden a merő ártatlanság, a jóviselet, csakhát az is egyik képzelgése (számosán vannak), hogy netán meglesik, vadásznak titkaira, magánügyeire, föl kívánják deríteni sejtelmes életét, amelyben igyekszik mindent a fölismerhetet- lenségig összezavarni (éppen ezért is hoz magával tüntetőleg, mint egészsége vitathatatlan bizonyítékát, mint különcsége erőteljes cáfolatát, hogy, lám, ő is, ha egyszer kedve kerekedik és miért ne kerekednék?), sőt, még a postás szokatlan szolgálatkészsége, azazhogy szolgálatkészségessége mögött is a kémkedést gyanítja, a kutakodás izgalmát sejdíti, és még bőviben ömlenek sorra a hasonló elgondolások, téveszmék, amik számára azonban valóságok, reális félelmek, idegenkedések kiváltói; tehát most ismét bizonyít, bizonyítani szándékozik ezeknek a függönyöknek (vajon tényleg libbentek-e?), ha nem is fogja át a vállam (azt azért nem!), cipel magával, vezet magához (ha egyáltalán tudja, hol van ő maga), s közben zavarát leplezendő fura és követhetetlen magyarázkodásaiba merül, én viszont mintha kutyája hangját is hallanám már az erkélyről (minek kutyaház az erkélyre?), miként hallhattam is már vagy félesztendeje jópárszor, amióta ismét — noha elvétve — vele, pontosabban: olykor mellette — ha egyáltalán ezekkel a határozókkal viszonyunk értelmezhető;

viszonyunk azonban, sem ezekkel, sem másokkal nem értelmezhető, maradnak a tények:

abban az időben tért vissza a tengeren túlról, ahová gyerekkorának indiánábrándjai szólították (mondhatnám rosszmájban én, aki az indiánokhoz fikarcnyit se, de az igazság kedvéért hozzá kell fűznöm, szólították volna fölnőtt korának ábrándjai épp úgy), hazajött szinte sírva, hogy lám, mégiscsak ez a haza, jött becipelve — határon, vámon át — képtelenebbnél képtelenebb különcségeket, no meg egy sorozat nagykockás gyapjúinget („munkásingek, munkásingek” — csitítgatta a lelkendezőket, ám a dicséret jól esett neki), s valóban: munkásingek voltak olyan kivitelben, hogy a wales-i herceg is hordhatta volna őket (gondolom, hord is hasonlót), hozott egy furcsán gyűrhető kalapot is („a hadsereg használja” — hangzott a nyug tatás), és mindehhez még hosszú, fekete fölöltőt hordott, keskeny, betegségből maradt vállai még keskenyebbeknek látszottak, s ahogy rápillantottam (s gondolom, más is), az összbenyomásból határozottan valami nem evilági érződött, kivált, ha — elég gyakran — szürkés- őszes pumi jellegű korcs kutyája is vele volt, amelyet minduntalan sétálni vitt, vagy éppen látogatóba ment vele —

14