Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Szerdahelyi Pál: "…ámul széles ország, büszke lehet Csönge"
SZERDAHELYI PÁL ámul széles ország, büszke lehet Csönge” Weöres Sándor Szombathelyen született ugyan, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis kemenesaljai falut, Csöngét tekintjük szűkebb pátriájának, mert itt töltötte gyermek- és ifjúkori éveit. Itt kezdett verselni is. Gyermekkorának mesebeli „óriása" nem Swift Gulliverje volt, hanem Shakespeare. Babits Mihályhoz és Kosztolányi Dezsőhöz írott leveleiből úgy tűnik, mintha Csönge, — a költő szavaival — „ez a sánta idők zsákjában felejtett kis vasi falu”, az ő számára nem jelentett volna mást, mint egy „elátalkodott szarkafészket”, ahol „több más szükségessel és jóval együtt még egy írógép sincs a hetedik határon innen”, s ahol nem lehet mást tenni, „csak falhoz verni az időt”. Kosztolányinak panaszolja, hogy „falusi szűk körülmények között vagyok, társaságom nincs, más magam-korabeli gyerekek futballoznak, udvarolnak, malackodnak, stb., nekem meg módom nincs másra, minthogy tanuljak, az ettől még busásan maradó időben írjak, ha van türelmem, olvassak, ha meg nincs, akkor egyem magamat... és ez annyira magába zárt, hogy már szinte tökéletlen idegen vagyok azok között, akik közé a korom kapcsol és a természetesség”. Kétségtelen, hogy a gyermek és ifjú Weöres Sándor szellemileg szinte hermetikusan elszigetelt, társtalan volt falujában. De melyik művelt, vagy művelődni vágyó ember ne vált volna hasonló „Robinsonná” a húszas-harmincas évek szellemi sötétséggel telített, nyomasztó légkörű magyar falujában? Ilyen volt az akkori Csönge is, ahol nem csupán a megfelelő társaság hiányzott a költővé érlelődő ifjúnak, hanem ahol sem villanyvilágítás, sem vasút, sem autóbuszjárat nem volt, ahol — az egész, 1200 lakosú községben — csak egyetlen telepes rádió működött, ez jelentette.az egyetlen kapcsolatot a külvilággal, a civilizációval. Nagyon egyedülállónak érezte hát magát, mégsem volt egyedül. Kimagaslóan művelt, több nyelven beszélő édesanyja oltotta beléje az irodalom szeretetét, és tanította már 4-5 éves korában németre, franciára. S ez a társtalan csönget gyermek a könyvek csodálatos birodalmában talált társakat magának egy életre. De az emlékek kutatása során az is kitűnik, hogy gyermekkori játszópajtásai és iskolatársai körében is sokszor elfeledte a társtalanság kínzó érzését. S ezek az egykori, falubeli játszótársak, gyermekkori barátok máig sem feledték el régi, kedves, „úri” pajtásukat, és ma is szívesen és sok szeretettel emlékeznek világhírű költővé lett egykori társukra. Az alábbiakban most ez a régi, kedves, „gyermekkori Csönge” emlékezik reá. Olyanok szólalnak meg az interjúkban, akik közelebbi viszonyban, barátságban, ismeretségben álltak a gyermek és ifjú Weöres Sándorral. Egykori iskolatársai, ifjúkori barátai, rokonai, volt tanítói emlékeznek, s az emlékek színes mozaikjából elénk villan a költő gyermekkorának és otthon töltött ifjú éveinek egy-egy hiteles részlete. Elénk tárul a családi kör, az „uraságék” és a falu népének viszonya, de a gyermek és ifjú Weöres Sándor számos jellemvonása is: mohó olvasási, művelődési kedve, gyötrő tudásszomja, felülemelkedni-akarása a falu tespedt, nyomasztó légkörén, veleszületett, kitűnő improvizációs képessége, közvetlensége, ösztönös demokratizmusa, önzetlen szeretete. 1. özv. Menthy Ferencné (szül. Heiner Zsófia, 1894) tanító özvegye, Csönge Nagyon szerettem a kis Sándorkát, jobban mondva a kis Oinát. Ugyanis mindig Ci- nánaik becézte őt melegszívű, áldott édesanyja, de így hívták őt a csöngeiek mind, és 201
