Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - Domokos Mátyás: "A dal a húrban alszik"

naszkodnak; apokaliptikus változásról, ami nem a szűz pályák vándorainak — a csillagoknak — a mozgásában ment végbe, hanem itt, a Földön, s az ember életében. Az Éden elvesztésének, a Paradicsomból való kiűzetésnek a szomorúságát árasztják az eredetmondák. Az ősharmónia össze- töretésének mitikus képeiben azt a pillanatot vádolják, amelyben az „ősegész”, a „tarka egység” egyszeresük „részekké szakadt”, és az emberre „rázúdult a különbség-áradat” — őmaga pedig bepréselődött a történelem zárványaiba, ahonnét csak a kommunisztikus ember megvalósítása felé van/volna mostmár szabadulás. „A Föld meggyalázása” volt — egykor — ez a pillanat, s azóta — Weöres Sándor költészetének a felismerése szerint — a lelkes-érzékeny Teremtés és a lelketlen-érzéketlen ember ellentétében a létezés objektív tragédiája fejeződik ki: a diszharmónia állandósult pillanata, és minden csecsemősírás ennek a részekké szakadó, kegyetlen pillanatnak a megismétlődését jelzi.

Nem tudok a világlírában megnevezni még egy költőt, aki ennek a diszharmóniának ilyen kozmikus méretű és érvényű látleletét szolgáltatná verseivel; aki az ős-egészbe visszaformi-nem-tudó emberi egzisztencia sebének ilyen tudatos és szüntelen viselője volna, s ennek ellenére sem az emberi szubjektumból táplálkozó alanyi líra ezeregyedik változatával „nyitott új mezőt a költészetnek”, hanem a mitikus — és egyben történelmi — veszteség-előtti állapot nosztalgikus vándoraként a Létezés objektív lírájának adott új hangzást és hangszínt. Üveglap-személytelenséggel, üveglap- alázattal átengedve önmagán mindent, ami nem-Én, ami nem az övé, hogy a lírikus személyiség feláldozásával a Mindenségnek készítsen fészket a verseiben.

Ez az igazi személytelenség, ez az igazi költői alázat, amihez képest az úgynevezett „objektív költészet” csak beváltatlan program: és ez a legvakmerőbb költői kísérlet, amihez képest az avantgarde „zűr-miséje” csak teoretikus cafrang. A legnagyobb, az igazi költői bátorság ugyanis, ha valakinek olyan korban is van mersze „a Hang vonulásának” a nyomába szegődni, amikor „a lélek elvesztette dallamait és nem kíván többé zenét”.

A dalt, amely „a húrban alszik”, az ilyen költőnek — csakugyan! — „felkölteni semmiség.”

196