Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Domokos Mátyás: "A dal a húrban alszik"
DOMOKOS MÁTYÁS „A dal a húrban alszik“ „A dal a húrban alszik” — állítja Az ének árnya című, nemrégiben keletkezett versében Weöres Sándor. — Ahogy az energia és a tömeg arányosságának einsteini képlete a modern fizikának a kvantummechanikára és a relativitáselméletre alapozott világképét; ugyanazzal a tárgyias- sággal és tömörséggel fejezi ki ez az egyszerű, száraz versmondat a we- öressándori költői világegyetem alaptörvényét. A költészet, e szerint, nem a költő leleménye és nem a költő magántulajdona. A költő — hangszer, anyaga a vadrózsa-ágé, és — ha szerencséje van — Orpheusként tündér síp-hang színt is adhat akár a dalnak, amely az idők kezdetétől eleve ott fészkel a létezésben. A szenvedéstől égő szikla spirituáléjában éppúgy benne van, kezdettől fogva, mint az „éj-mélyből fölzengő száncsengő” „szétmálló hangerdejében”, vagy az angyalok szent geometriájában; a páva rikoltásában és az űr lerogyó, sokszarvú ikrének bő- dülésében; fű, fa, füst múlékony ábráiban és az ellentétek — a Van-Nincs szörnyű és vigasztaló játékának — időtlen igazságában. Ott szunnyad ez a dal, a világ dala, tapéta és árnyék redőzetében, ablakon kopogó, őszi zápor zuhogásában, dob és tánc másodperc szilánkját kitöltő ütemében és az összekevert újságcikkek verscoctailjében is ugyanúgy jelen van, mint a Paprikajancsi szerenádjában, vagy a vén heréit rabszolga sakál-röhögésében és az álkonyi felhők képében mennyei őzre. vadászó, halovány-hajú lányok zokogásában. És benne van — anélkül, hogy akárcsak sejtenék is — Szabó és Kisné párbeszédében a villamoson; és a „matska nyivátsko- lásban”, s a zsákon átszivárgó vérben, melyről a sohanemvolt Psyché ír egy „ennen magához” címzett epistolában. És ott rejtőzik a költészet hangja a „lobogástalan, fekete lángból”: a héj alól, a pokolból kihajló élet minden válaszában. Mert „rögtől-szívig minden dalol” — Weöres Sándor világában. Helyesebben: a világban, Weöres Sándor szerint. Nagyképűségének és önzésének szűk cella-falai közt, egyéniségének ormótlan sárcipőjében csak az ember csoszog elveszetten és süketen erre a Mindenséget betöltő zenére, a Létezésnek a személyiségétől és tudatától független, objektív költészetére. Mióta már? Az emberiség ősmondái kivétel nélkül egy jóvátehetetlen következményű, fekete történésről tudósítanak, még az első álom, „a bölcsőfia- áilom” idejéből. Valami kozmikus és visszafordíthatatlan veszteségről pa195
