Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)
FÁBIÁN LÁSZLÓ Tükörképek de a kökényre csak emlékszel? — kérdezte, mintha már annyi mindent kérdezett volna, és ezzel a trükkel sikerült is átvernie, mert az ilyen agresszív kérdések megválaszolását én sem tudom megtagadni, jóllehet, ritkán felelek a faggatásokra, de hát ezúttal a kökényre valóban emlékeztem is, a fantasztikus napsütésre az erdőszegélyen, a csonkán meredező diófára a szántás mentén (a néhány katica-emeletnyi magasságban kiugró taplóerkélyen katicabogaraik sütkéreztek, de csak két-két pettyet viseltek hátukon, és az a buta ötletem támadt, hogy bizonyára lekopott a többi a nyáron), amire kabátkámat fölakasztotta, a völgyben gördülő szekerekre, a távoli falu templomtornyának sárga bevillanásaira ebben az alulexponált filmben, a még kemény, de máris csitkenye-vörös csit'kenyékre, a birkákra, amelyek számolatlanul bóklásztak egy szárvágott kukoricaföldön, a zöld fűre, amitől megvadultam, már-már belezöldültem, hogy nem hemperedhetem meg benne, mert fehér a blúzom, meg a lelkem, meg az ártatlanságom és még foltot hagyna rajta, az erdei út felé pillantva a szakadatlanul hulló csalitra (akár egy őszi-erdő-színpadon), a télre, tavaszra, nyárra, de legfőképpen az őszre, amely ezúttal itt volt: lábamnál hevert, hajamban (istenem, abban a gyönyörű, majdnem-szőke hajamban) illatozott, véremet pezsdítette, vesémet, hátamat hevítette és fényességével szememből kiverte esélyeimet a tisztánlátásra, és megint csak és mindenekelőtt a kökényre, amit ő — a faggatások, szóviccek mestere — (milyen nevetséges és szánalmas ez a halvány szomorúság!) kökéj-nek ejtett, s ami csöppet sem volt ordenáré, ellenkezőleg, szinte pontosan fedte a valóságot: azt a halványan szomorú állapotot, amely bennem is kezdett megerősödni — csak tudnám, miért? ezenközben — tatár hordák a fél világon — keresztül gázoltunk vágyainkon, egyenesen átvágtunk rajtuk, szánkban a dércsípte kökény fanyarkás ízével, ami persze, hogy kökéj volt már, magam sem vitathattam — a narancsszínű nádban lovak legelték (mit is? mit is?), az egyik szürke volt, azaz, majdnem fehér és vörös a másik, mint a csitkenye a kései vadrózsaágakon, lábukon béklyó se sehol, se kantár a fejükben, csak úgy: szabadon, mint a musztángok, vagyis: musztángszabadon, fejüket (azt a nagy lófejüket) olykor idegesen fölkapták (ahogyan az ideges lovak teszik általában), és belőlem vér buzgott, idegesség: kifelé igyekezett mindkettő, holott szívesen takargattam, rejtettem, titkoltam volna őket, de hát megint a faggatások, amik most sűrű miértként kopogtak dobhártyámon és kicsit ártatlanságom hártyáján is, mindez pedig engem pányván tartott, és ezt a pányvát csakugyan szívesen testáltam volna azokra a lovakra a narancsszínű nádban; előre ment az erdő és a szántás közti füves szekérúton, és ezen a váratlanul ismét fölmelegedett alhavasi tájon szépen virító lilás centaureára akadt, bámulta, lehajolt hozzá, ahogy beértem, motyogott valamit az imolákról, amelyek némely fajtája lám ilyen későig és lám, ilyen szépen, lám, ilyen pompá12
