Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - SZEMLE - Monostori Imre: A megformálás nehézségei (Baráth Lajos új könyvéről)
A megformálás nehézségei BARÁTH LAJOS ÜJ KÖNYVÉRŐL Tizenegy elbeszélés, plusz vázlatciklus egy leendő önéletrajzhoz — ennyi a kétszáz oldalra rúgó tizedik —, ha úgy tetszik — jubileumi Baráth-kötet. Feltétlenül elég ahhoz, hogy alkotója érdemben méressék meg. A legfőbb kérdés, amin Baráth novellái állnak is, buknak is, a műfaj problémája, s az ebből fakadó, illetve ehhez kapcsolódó stílusé. Vitathatatlan, hogy jó olvasni Baráth Lajos írásait. Igazán kellemes foglalatosság. Szándékos és provokatív ez a pongyolára sikerített „minősítés”. De a maga kétértelműségével, a búza és az ocsú kétfelé választhatóságának az igényével és ígéretével. Baráth magas fokon rendelkezik a novellaíró legfőbb erényével: a kifinomult megjelenítő képességgel. Nagyszerűen tud írni, mesélni. Stílusa könnyed, színes, nem ritkán költőien asszociatív. Utánozhatatlanul egyéni. Történetei áttetszőén világosak, egy pillantással leolvasható fényképfelvételek a valóságról. Mondom, a kötet elbeszélései vonzzák az olvasót. Még azon az áron is, hogy gyakorta bosszankodik is, máskor meg elkedvetlenedik. Mert soha ennyi elrontott elbeszélést, ennyi be nem váltott nagy lehetőséget egy kötetben! Kérdés persze, hogy mihez képest beteljesületlen ígéret ez a kötet? Természetesen Baráth Lajos legjobb novelláihoz képest. Olyanokhoz, mint például A megöregedés órája. Műfaji problémákat kezdtünk fentebb feszegetni, s valóban, e körből valók Baráth novelláinak a már érintett pozitívumai, de bizony értékrontó tényezői is. Mert nemcsak elegánsan könnyedek ezek az írások, de gyakorta könnyűek is. Nem képesek kellő visszhangot kelteni az olvasóban, nem kényszerítik, hogy újra és újra visz- szatérjen hozzájuk. Amilyen könnyen nyernek bebocsáttatást az ember szívébe-lel- kébe, olyan könnyen ki is röppennek onnét. Baráth Lajos sokkal jobb író annál, semhogy novelláknak álcázott anekdotákat, riportokat, szociográfiai töredékeket gyűjtsön kötetbe. így viszont kétségtelen: a Miért hullámzik a tengerben a hivatásos elbeszélő könnyebb útját, a kisebb ellenálást választotta. A kötetnyitó írást, a Menyit ér a föld? című anekdotát akár Gárdonyi is írhatta volna a század első évtizedeiben, a Suligóiné elbeszélése a maga vadromantikájával túlcsordítva sem több érdekes, fordulatos, de mindenképpen egyszeri történetnél. Máshol meg — nem tudni mi okból, hiszen Baráth kiváló mestere a mesélésnek — megkoptatja, vagy éppen el is szakítja a történet fonalát a direkt közbeavatkozással, körülményeskedésnek tűnő magyarázatokkal (Testvérek, Amikor Pelé, a futballkirály Magyarországon járt), holott a jól sínre tett események a maguk törvényei szerint is simán gördülnének. Néha meg a didaktikus felhangok bosszantják fel egy cseppet az olvasót. (Bűnösök.) Merő tévedés azt állítani, hogy a Miért hullámzik a tenger elbeszélései, történetei hétköznapiak, hogy ezekkel az emberekkel nem történik semmi különös. Éppen ellenkezőleg! Baráth nagy rutinnal és jó érzékkel emeli ki azokat az életepizódokat, amelyek alkalmasak novella-anyagnak, sőt nem egy esetben egészen az extremitás határáig is elmegy. A probléma sokkal inkább az, hogy ezekből a hősei számára igenis nagy pillanatokból csak kevésszer sikerül novellát formálnia. Vegyük rögtön a két „legnegatívabb” példát, az Egy hivatásos forradalmár és az Ember az emberrel című elbeszéléseket. Az elsőben eleve rossz úton indul el Baráth: veterán forradalmár hősét megfosztja az emberi öntudat elemi ismérveitől is, majd — pártmunkás feleségének reagálásaival — még ki is hegyezi a történetet, amely így összességében túlságosan extrém (talán még morbid is) ahhoz, hogy valamiféle általánosítható tanulságot drámai módon tudjon közölni. Az ember az emberrel cselekménye nem kevésbé különcködőén egyedi. A jóságos öreg gépkocsivezető, aki makulátlanul becsületes életet élt, belehal abba a félreértésen alapuló döntésbe, hogy keresetét ezután a gonosz feleségének fizessék ki... Ebből a történetből is hiányzik az írói 188
