Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - SZEMLE - Kelemen Lajos: "A tengert nekem kell megteremtenem" - Szőllősi Zoltán pályaképe -

len sorsa gyönggyelrakottan /... kavarog” Most az azonos szituáció már átformálva jeleníti meg a tegnap még „mágikus világot.” Földem című költeményében mondja: „Fölémeredek / Ünnepi dagálya elvonult”.

Szöllősi Zoltán sokszínű költészete úgynevezett „szerelmes verseikben” sem szegény. Ezek a versei a szubjektum egy sajátos értelmezését mutatják, akár a halálérzettől való menekülést, akár a bajoktól, fájdalmaktól rombolt személyiség erőkeresését fogalmazzák meg. A témához az első könyvben a beteljesült vágy felől közelit / Vonásaid — magányos csokrát a vágyak — összefogják...” Egitető, /, a Vacsora jé- gen-ben inkább a romlást láttatja meg: „A szerelembe, akár a földbe jl húsomon át és húsodon át” — írja, majd így zárja az egész kötet különben egyik legnagyszerűbb versét: „Földben a megszületett / Halott fiam / / Halott föld élő csontomon” (Esőben) Mint oly sokan a költészetben, Szöllősi Zoltán is eljutott a csönd problematikájához, nála azonban az elhallgatásban nem a személyiség, nem a vers tagadása fejeződik ki; szűkszavúsága (mint formai lehetőség) a szavak visszavétele felé irányul — érzésem szerint semmi köze sincs a Rimbaud-féle végleges némasághoz, vagy a szintén a líratörténetből közismert Mallarmé-i hermetizmushoz. Szöllősi befogadni akar és nem megsemmisíteni. Tagadhatatlan persze, hogy gyökversei nem hordoznak teljes érvényű mondandót, sűrítettségük néha kibogozhatatlan. Világképe körvonalazását nem is ezekre bízza. A miniatűr alakzatokat ellensúlyozó nagy versekben kap kitüntetett szerepet, s ezeken szűrődik át az alkotó és a valóság viszonya. A józan logikával megírt, meghökkentően szép képkapcsolatok fontos gondolatok koncentrátumai; a költő a szerelmes versekben, de a magánélet körein túl a közösségi gondok szószólójaként is lényeges problémákról küld üzenetet. Egy ilyen, máig megoldatlan társadalmi kérdés művészi megfogalmazása az Érkezők című vers. A mű tanúsága szerint a tanyai élmény még lezáratlan Szöllősi költészetében; a Csontkorall után is tud a témáról újat, okosan-meghökkentőt mondani. „Csontra húrozott dalában” a változatlanságba dermedt homoki létet vetíti rá az alakuló jelenre. Jelképi sűrűségű sorai a vers kezdetén reményről beszélnek, ám a végkövetkeztetés annál kegyetlenebb: „De eszmélni — várni, hogy a világ arcommal / rám visszaréved: itt nincs hely / / József Attila könyökének...”

Újabban a múlt szólama mellett a városi élet mozzanatai is kiteljesedőben vannak Szöllősi Zoltán poézisében. A költő érez bizonyos kiszolgáltatottságot, ám egyre nagyobb figyelemmel van a város adta lehetőségek iránt; az emberi deformálódás, az elmagányosodás ellen emel szót, verseiben fokozatosan elevenedik meg a modern nagyváros ünnepe, hétköznapja. (Némajáték, Ámen, Etűd)

Szöllősi Zoltán szenvedéllyel, kivételes erővel jelenítette meg a kiszakadás drá- máját-döbbenetét, a történelmi és a személyes fájdalomérzet feszültségében keresve önmagát, otthonát s ebben az otthonban a szabadságot. Új és új megvilágításban láttuk tájait, gyermekkora vidékét. Láttuk amikor szembenézett a falvak, tanyák mozdíthatatlan világával, amikor a változást, a felszín alatt munkáló erőket mutatta fel. A Csontkorall motívum-rendszerét kevés ettől eltérő élmény bontotta meg. A Vacsora jégen-ben több és más is szóhoz jutott már; a „város-kép” kontúrjai erősebbek lettek, s fokozódott a költő természetes hajlása a mindennapok felé, összerakta emlékeiben a tanyák mozaikrajzait — még a tenger menekülni nem engedő látványában is fölvillant a múlt: „A víz-sivatagon — 1 vitorlások és hajók tanyaképei” (A la recherche de l’aventure). Időközben lírájának belső rendszere módosult, noha a második kötet verseinek képalkotási módszere az első kötet verseiével csaknem teljesen azonos — a különbség a tisztázottabb logikában, a pontosságban van. Mindemellett költeményeinek sorai rövidültek, kevésbé zsúfoltak. A kompozíció mindenütt tu- datosabbb, s ez vonatkozik a második kötet ciklusrendjére is. S még egy — bizonyára nem lényegtelen — dolog: megfogyott a dalforma; igazában a Szeptemberi egyensúlyhoz hasonló művek kerültek előtérbe.

Két kötetével Szöllősi Zoltán egy saját, öntörvényű líravilágot alakított ki, mely nyelvezetében és formájában költészetünk népies, látomásos-képi ágához áll legközelebb. Befogadó ereje révén a kezdetektől mostanáig fokozatosan s egyre erősödve épül ez a líravilág. KELEMEiN LAJOS

185