Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - SZEMLE - Fábián László: "A minden és mindenki jelenlétének napja"
szemle „A minden és mindenki jelenlétének napja” Ha egyszer „Sámán" a címe Zolnay Pál legutóbbi filmjének, talán jogosult a kérdés: miért az önkívületi állapot, milyen szellemek megidézésére, mely lelkekkel való találkozásra? Alighanem a válasz is nagyon egyszerű: a korszellem megidézésére, a megbolydult világban (világunkban) elbitangolt lélekkel való találkozásra, a pontosabb önismeretre, amely — ha lehet egyáltalán ilyen — egyetlen kulcs a világ (világunk) megértéséhez. Ennek az önismeretnek az elérése viszont valóban akkora szellemi kaland, akkora lelki tusakodás, hogy az már-már önkívületi állapot, vagy ha akarom — és miért ne fordíthatnánk a szót mindjárt az eredményre? —: önmegváltás. Magyarán: nem az önös ember hirdeti magát megváltónak, szédítve ezzel ellenséget, barátot egyaránt, hanem a megváltó hirdeti magát önös embernek, gyarlónak és szerencsétlennek is alkalmasint. Ennek kimondása a filmben voltaképpen expressis verbis megtörténik, sőt, képileg sem marad megfogalmazatlanul: a film végén Zala Márk meszesedé krisztusi arca búcsúzik tőlünk. Elméletileg lehetne vitatkozni ezeknek és a hasonló szimbólumoknak és reciprok-szimbólurnoknak a különleges együttesét mondván, hogy szinte minden fogódzónak látszó pontot elmozdítanak, bizonytalanná tesznek, ez azonban nem lenne több magyarázkodásoknál a fogadó lélek restségére, manipulált tunyaságára. Nem tudok jobb kifejezést: a kontravarián- sokkal dolgozó Zolnay éppenhogy szánt szándékkal, méghozzá a lineáris sztorivezetéssel posványosított agy föltisztításának szándékával, a belénk verklizett filmigék, filmfőnevek, filmmelléknevek, filmmifenék kiselejtezésének szándékával teszi, hogy egyáltalán lehetőséget találjon magának egy ilyen enciklopédikusra tervezett mű megvalósítására, mint amilyennek a Sámánt szánta. E sorok írója Zolnay vállalkozását heroikus vállalkozásnak érzi, hősies szembeszállásnak a bejáratott, „egydimenziós” filmipari gondolkodással. Magát, az ismerettár, (az enciklopédia) összeállítási kísérletét is hősiesnek, ahogyan Diderot és D’Alembert próbálkozása is az volt. Hősiesnek, szükségesnek, ám mégis lehetetlennek. Lehetetlennek akkor is, ha világos, hogy ennek az ismerettárnak az érzelmi-erkölcsi-esztétikai reflexiók nem is csupán pótkötetét, hanem a gerincét képezik. Mert világunk immár képletekbe nem foglalható, egyetlen képletbe meg kivált nem (még annyira sem, miként a maga korát kifejezte egy, a Fibonacci-sor alapján szerkesztett, rozetta), márpedig egy meghatározott időtartamú (a szokvány játékidőben gondolkodó) filmnek óhatatlanul szüksége van efféle tömörítésekre, ha mégannyira tudatában lehet is — mint a Sámán — a leírás igazságának. Ezeken a pontokon a rendező egyébként igyekezett könnyíteni vállalt terhén, másokra, mások által érlelt fogalmazásokra (József Attila, Nagy László, Ladik Katalin költők — például) hagyatkozva: summázzák ők a mondandó lényegét, szorítsák ők — ha nem is képletekbe, de metaforákba — a mondandó esszenciáit. Ezek — a különben gondosan rostált — idézetek természetesen egészen más akusztikai viszonyok közé kerültek, mint ahol eredetileg is léteznek, s többnyire lefokozódnak — narrációvá, kommentárrá laposodnak. Mintha valahonnét
