Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)

bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevago- nírozásig.” (Kiemelés tőlem. Sz. A.) Nyilvánvaló párhuzam van a célba vett szarvas és a kivégzésre vezetett katona között: „Négy — öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni.” — „Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron.” A haldokló Vili néninek „csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V-betű” — a jel többször is visszatér: „A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott vasrudak...”, a német katona sisakján „papírból kivágott fekete V betű: Victoria”; amikor leszúrják a „két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén.” A Nyomozás (1) világában (a novella más, fontos sajátosságait vizsgálta Levendel Júlia a Jelenkor 1973. 5. számában) minden sérült, szélütött, féloldalas: a brácsát jégszekrénynek támasztották, Roratn őrnagy „heréi féloldalasán megnyúltak”, az arc profilba fordítva. Elvesztették eredeti helyüket a dolgok — de így, kimozdítva, mozgásba is jöttek egyúttal, jelentésük újabb és újabb tartalommal gazdagodott. A brácsaszó éppen kérdéses voltában — talán nem is volt jégszekrény, talán le sem rakták, talán meg se szólalt — képes egyedül a lovak trappogását, a verebek csirregésát, a fácánok „barcogását”, a tenger dübörgését, de még a kert csendjét is, egy egész élet minden örömét és fájdalmát egyetlen dallammá összefogni.

A Nyomozás (2) és a Nyomozás (3) egyre mélyebbre jut a részletekben (ami történt, ami történik „nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban”), a motívumok kiegészülnek, ritmusszerűen visszatérnek, újabb, távoli kapcsolatok jönnek létre. A Nyomozás (2) indító képsorának, a vadászatot előkészítő házi tölténygyártás ünnepi (karácsonyi!) eseményei a befejezésben felgyorsulnak, alapvető eszközei méretben, fontosságban kitágulnak, visszájára fordulnak: a zöld vászonkendő („tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukakkal”) harcmezővé szélesedik, a tölténygyártás aknatűzzé, a vadászat ütközetté fokozódik, a vadász üldözötté, sebesült katonává válik: „A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani.” Most értjük meg, miért volt fontos a szán- kóút alkalmával megjegyezni, hogy „orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka.” A szervezetnek ez az elemi tiltakozása a Nyomozás (3)-ban tovább erősödik: „A drezdai kisfiú, Heinemann, már reggel óta szorongásosán ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába.” A „horpadás” ismerős már, gondoljunk a „töltés alján gödörbe fagyott rókatetemre” vagy az üreges partoldalra: a „tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát hegyezett karóval” s gondoljunk a kivégző barlangra, ahol „a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket”). Az aknatűztől „sárgásszürke” rét is ott sárgállott már a szőlődom’o- bok szurdikjainak agyagos földjén, a törvényszék börtönudvarát körülvevő falon, a hentes kötényén: „Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsi- rozáshoz.”

A vaskampón száradó fácán, a fára kiakasztott háló, a szarvasagancs („Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá”) előkészíti, magyarázza az ember akasztását: „Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste...” „A két szederfa kampójára kötözzük a kant” — zárul le a motívum, amely azonban nyitva is marad, hiszen az esemény (a disznóölés) megszokott, mindennapi. Elfogadhatatlanná a fedés által válik: az akasztás mozdulata most már túlságosan is ismerős. A feltrancsírozott húst aztán a jégverembe hordják, „Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.” A kép önmagában talán csak groteszk. Félelmetessé, az egyensúlyvesztés, a kiszolgáltatottság, az önmagából kivetkőztetett lét drámájává a drezdai „kisfiú”, Hei- nemann látványától válik igazán, aki a novella elején, jól emlékszünk még, alvó emberi testeken mászik át négykézláb, s „körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába.”

164