Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)

A köteteimmé emelt utolsó novella, az Alakulások a megvalósulás erejével igazolja azt a kohéziós erőt, amely képes műalkotássá szervezni félszavakat, gondolatfoszlányokat, amely képes a „csíptetővel összefogott cetliket” („köztük egy széttépve, de újra összeragasztva”) a műalkotás rangjára emelni. Minden sérült, töredezett — az íróilag tagolt részek, a befejezetlen mondatok által maga a szöveg is — mintha utolsó óráit élné. De Mészölynél nem ez a legfontosabb. Egy nagyobb összefüggés keretében mindez csak átmenet, alakulás, közti-állapot: „Valójában ezért szerettem szaladni mindig, a közbeni állapotért, a ruganyosság változataiért, ágak csapódása között, mikor a mellem ringásával, a ringásban tudtam közölni mindennél jobban...” A mondat nincs befejezve, a gondolat csak tart a megvalósulás felé, hiszen a lezárással elvesztene valami nagyon fontosat: a különböző lehetőségek ígéretét, talán az egész mondat hitelét, igazságát. „A tévedés már a megörökítésnél kezdődött” — a tétel általános érvényű, nemcsak egy régi fényképre igaz. Nem az alkotásról, a jelentésről való lemondás hirdetése, inkább egy teljesebb, gazdagabb jelentés keresése az „ami darabjaira esett — s amit mégis jó volna valahogy összesöpörni” — hitével-remény- telenségével. A kifejezés, a megfogalmazás problematikus (melyik alkotó művész számára nem az) voltának, a nyelv elégtelenségének felismerése mellett legalább ilyen erős bizalom is a nyelv szakítószilárdságában, egy újfajta rend létrehozásának lehetőségében.

A novella élére emelt szakasz leltárszerű „alapvető fölméréseket” végez: mi az, ami („talán”) szerepelni fog, mi az, ami felesleges (éppen így felhasznált, mint „mozdíthatatlan szemét”), s mi az, aminek ellenére („Nem; visszafordulni innen”) kell majd előrehaladni. A személyek, tárgyak, jelenségek az állandó általakulás állapotában vannak: a kórházban Bossányi a halál felé „s közben, talán, egy más testvériség felé, minthogy a dolgok és én, a dolgok és mi...”, már ezen is túl az autószerencsétlenség áldozatául esett R. Laci, akinek tárcájában házuk átalakítási tervrajzát is megtalálják: „állandó átalakulásban kell látnunk az alig másfél éve megvásárolt házat — mert még egy ház sem (hacsak meg nem öljük azt is) — még egy ház sem maradhat két pillanatig ugyanolyan.” Alakulóban van (tud maradni) a novella is, a szöveg szinte él, lélegzik — még nem objektiválódott. A mű és írója egyaránt sebezhető. Függnek egymástól, egymásra vannak utalva: „R. Laci keze még mindig a szőttesen A fotel, amelyikben a múlt évben ült, ugyanott áll most is. Szemben a nádszék, amelyiken karfára vetett lábbal én ültem akkor. Nos, erről nehéz számot adni. Ha akaratlanul játszani kezdek a behelyettesítéssel, saját váratlan és tragikus megszűnésem semmivel se valószínűtlenebb, mint az övé. De még ennek ellenére is, ő már akkor is most nem ült itt velem, hogy majd én alkossam meg a képet, amit majd ö fog csak tudni, a közölhetetlenségig. Illetve, ő sem, mert végül is nekem lehetne szükségem rá, hogy megalkossam. S ha valaki, csak én láthatnám teljes összefüggésében a dolgokat (ha akarom), noha egy órával ezelőtt még semmiről semmit.. í” Ellenpontként mintegy bekeretezve, átszőve a változót az állandóval: „húsz éve ugyanabból a műteremablakból”, ötven éve „ugyanabban a lépcsőházban... ugyanabban a sötétségben ..Félig hámozott narancs, ideiglenes óvóhely, félbehagyott kérvény, fölbontatlan levél, bekötetlen vilanypózna, félig megépített bunker, fiatalkori fénykép („mint a végletes átmenetiség mindig újrakezdődő megtorpanása”) — olyan részletek, amelyek mindegyike az egészet hordozza a középpont, az alakuló novella felé irányulva: karácsony reggelén két öreg (Andel és Stom? Sztanna és Sztanisa?) lapátolja a havat a kertben szinte utolsó erejével, hogy a háztól a kapuig vezető ösvényt megtisztítsa, hiszen olyan magas a hó, hogy be sem tud jönni a LÁNY, az albérlőjük, az egyetlen, akihez még köti őket az életben valami, vagy talán már csak az emléke valaminek... A ház és a kapu között, hólapátolás közben, belesüllyedve egy hógödörbe, szikrázó téli napsütés, az élet már csak mint töredék — a kép felvillan egy pillanatra, egyetlen ponttá zsugorodva, szinte a töredék töredékeként: „1967. május 17. kora délelőtt, az ablak mellett állva... Ez viszont teljesen elsüllyedt. Fogalmam sincs. Csak ahogy visszafordulok, akkor: mikor a fény éppen ráesik a kiszerelt konnektor falba süllyesztett tokjára. Szigetelővel elkötött drótgubanc, sűrűn beszőve pókhálóval. Egy odaszáradt pók, de azért még így is fénylik belőle valami. Töredék Póktöredék”

165