Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)

„amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik” (az állat), „aztán már úgyis maga feledkezik meg róla” (az ember) — „etesd őket együtt, ugyanazon a dögön...”! Pontosan tudja hova érkezett (.„ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött... ”), hogy nemcsak ő akar megfigyelni mindent, de őt is szemmel tartják („tizenhét nyak és fej fordul anélkül hogy a törzs megmozdulna..hogy vallatása közben ő maga is vallani fog. Érzi, hogy fokozatosan megváltozik, már nem zavarja, hogy ugyanazzal a tőrrel szalonnázik, amellyel varjút meg galambot „bontottak” a sólymoknak: „A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprika- csík.” Segédkezése, bekapcsolódása a kiképzésbe elkerülhetetlenül fölveti a végső próba igényét: „Mi lenne, ha én is kifeküdnék a horpadásba, kifeküdnék, és várnék órák hosszat mozdulatlanul, s egyszer egészen közelről én is szembenéznék a valóságos legendával.” Az ötlet-álcázott leshelyet készítve elkapni a verdeső galambra lecsapó vadsólymot — lehetőséget ad arra, hogy egyszerre, egyazon személyként éljük át a csaliállat félelmét, kiszolgáltatottságát és a ragadozó könyörtelenségét; sólyommá válást Lilik, a telepvezető kezében és galambbá a ragadozó karmaiban. Ez a kettősség a telep életének egészére érvényes, magára Lilikre is. Nevének jelentése vádlód — a legértékesebb zsákmánymadár. És valóban a háttérben mindig ott érezzük a központ titokzatos emberét, a „nagy Beranek”~et, akit még senki se látott, de aki mégis mindent eldönt és meghatároz; ő „röpteti” Liliket is, kezében vadász és préda egyaránt. Ezen a ponton hirtelen egy védekező reflex ösztönös mozdulatában sürgető módon vetődik fel a telep elhagyása — amíg lehet, amíg még nem késő. A pusztulás egyre szé- dítőbb mélységei tárulnak elénk — pedig így is veszélyesen sokat tudunk már. A vér, mintha mindent elönteni készülne, pirosló foltjával megjelölt élőt és élettelent: a ta- mariszkuszon „vércseppként” piroslanak a virágok, a látogatót „vörös raktárbódé” („fedezéke”!) mögött várja az állomáson Lilik, ő festette az idegennek tilos területet jelző sólyomfejes „vörös pléhtáblát”, a földön heverő élettelen szarka „zöld-vörös”, az elfogott ürge „vörös-szürke”, a katica „piros porszem” a magasból, a falon lüktető holdfény „vöröses”, „Enyém a bíbor nap s az ezüst hold arca, / Arcomat csókolva bronzszínt ad nekem...” — hangzik a sólymász legények esti éneke a „bűzlő tábortűz” mellett. A díszmente „bordó színű”, a rezervátumban „rozsdás fenyőtetem” és kidőlt égerfa rönkje „vörösük”, „piros kereszt” jelzi a térképen a sólyomfiókák fészkét, egy „vörös kánya” köröz „részvétlen szemlélőként” a fészekrablók fölött.

A telepet azonban nem olyan könnyű magunk mögött hagyni. Eltávozóban lesz még egy közös út Lilikkel: fiókák gyűjtése a rezervátumban az utánpótlás biztosítása érdekében, a fészeknél küzdelem az anyamadárral, amelynek csőrében szétszaggatott gébics többszörös szerepcsere most már egészen bonyolult szövevénye. A kép lassan valóban teljessé válik. Nem meglepő számunkra, hogy a Lilik beszámolójából megismert, évenként megrendezett, mindig közönségsikert arató „Nagy Bemutató” fasiszta ceremóniára emlékeztet: „A szereplő sólymász... a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel! Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsut fölfelé kitartja.”

Aztán, már egyedül, M. pályaudvarának várótermében. „Nehezen szakadnak el gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. Kint szürkül; palaszürke az égalj.” Hajnalban érkeztünk, hajnalban távozunk. De távozunk-e egyáltalán? A „palaszürke égbolt” ismerősnek tűnik, az üres vagonok dübörgése („mintha üldöznék egymást”), a fényekkel, füttyökkel irányított rendszer már előzőleg is nyugtalanító analógiákat keltett. Most, visszafelé, kiderül (mint már annyiszor a kötet novelláiban), hogy a telep igazi határai tágasabbak s egy nagyobb egészhez igazodnak — de ez az egész is csak része egy még nagyobb összefüggésnek: „Dübörgésre riadok. Hosszú, véget nem érő szerelvény kattog tovább az egyik külső vágányon: lezárt, lepecsételt vagonok, kis, rácsos szellőzőablakokkal. Aztán váratlanul, furcsa ellentétképp, egy lapos, oldalfal nélküli vagon a többi közé beékelve, négy sarkán kiálló vasrúd; a vagon közepén tagbaszakadt férfi ül, hátára vetve a köpeny, a vállán géppisztoly, unottan bámul ki a pályaudvar felé. Aztán újabb vagonok megint, egyik a másik után.” Hiába most már a kivilágított étkezőkocsi, a fehér abroszos asztal, „kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az

162