Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)
lätain, tévedésein kívül akadályozza (s ugyanakkor inspirálja) valami állandó fenyegetettség, elszigeteltség, kiszolgáltatottság, amely azonban ritkán nyilvánvaló és egyértelmű, a legtöbbször rejtett, manipulált, csak a háttér hordozza, egy-egy gesztus vagy mozdulat. De éppen ezáltal ereje megsokszorozódik, felismerése mellbevágóbb. Az állandó fenyegetettséggel egy állandó szembeszegülést is mindig ott érzünk valahol, a kutatás, keresés soha fel nem adását, a megbizonyosodás erkölcsi parancsát — még a beleroppanás árán is. Hiszen a valóság egy szelete mindig leleplezi önmagát, egy szál mindig megragadható. Ezen a szálon tovább haladva a „megismerő” maga is lelepleződik általában (és tovább: az olvasó), a Koldustánc ebben is a kezdetet jelenti. Túlságos magabiztossága csökkenti az általa továbbított információ hitelét, megváltoztatja értelmezését. Éppen kétségeivel, bizonytalanságával lesz majd egyre többet tudóvá, a Saulus-ban egyenesen ő maga hordozza a fordulatot: a tévedés felismerését, a megbizonyosodást. A másik korai novella, a Papúr közvetlenül érzékeltet egy mögöttes, eltakart világot, mint valami nagyon lényeges hordozóját: „A műhelynek használt szobát újabb kék csíkos függöny választotta ketté, s mögötte halk beszélgetést, motozást lehetett hallani időnként; mintha ott lett volna a szoba lakórésze. A választófüggöny mellett néhány támlátlan szék állt, egy asztal, rajta bádogedényben muskátli. Kis idő múlva, mikor már kényelmesen nekivetkőztem, óvatos mozgást éreztem a hátamon: éreztem, hogy az a szilárd valami, aminek eddig semmire se gondolva nekidőltem, lassan elhúzódik a függöny mögött. Mert nem lehetett más: valaki éppen ott ült, és én annak támaszkodtam neki, s most, anélkül hogy bármit tudnánk egymásról, mégis egymásra gondolunk. De az is lehet, hogy csak szédülök. Nyolcadik napja nem melegedtem már tűz mellett... Időközben rájöttem, hogy ha egy kicsit oldalt hajtom a fejem, az udvarra is kiláthatok egy lyukon: a légópapír lehajlott az egyik saroknál, s ezen a háromszögön bevillant a kinti fehérség.” Megint utazás („nagy út”) közben vagyunk, idegenben, a dolgok körvonalad el- mosódottak (mellékutca, félhomály, homályos tükör, halk motozás), de annál élesebben vág egy-egy hirtelen mozdulat, fel csattanó hang, hócsikorgás („vajon nem figyelnek valahonnét?”). A fenyegetés ellenére egyre fokozódik az igény a behatolni egy ismeretlen világ egymást elfedő rétegei közé. S ez az igény a magány feloldására, a megértés és megértetés vágya megint csak nagyon összetett. Hajlamosak vagyunk elfogadni az egyszerű képletet, hogy a Papúr ellenséges világában („Egyáltalán érdemes erőltetnem, hogy valami közöm legyen hozzájuk?”) minden jó szándék ellenére sem jöhet létre emberi kapcsolat, legfeljebb a bizonytalan (háttal) egymáshoz támaszkodás formájában — a függöny két oldalán. Csakhogy az idegen géppisztollyal érkezik a borbélyműhelybe, katona („Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés ... sok temető ...”), talán ellenség, megszálló. Emberi és embertelen vonások hordozója egyszerre. Állatok, emberek — kapcsolódik egybe novellacímként is a kettős alternatíva (s egyúttal sorsközösség) oly módon azonban, hogy az állat képviseli az emberit, az ember — Mészölyre jellemző pír ssággal — legfeljebb az „emberséges” állatit. Deg- művészibben talán a Jelentés öt egérről című novellában: mintha az állatok beköltözése a kamrába, a szülni készülő nőstények, az „egy családnyi egér” összebújó melegedése torz formában is többet őrizne a karácsonyi történetből, mint a házaspár karácsonyfája, amelynek gyertyája az üldözéshez szolgáltat világítást. (A beavatkozó) A pusztítás és pusztulás lehetősége már a kezdetektől megtalálható; az ötvenes évek novelláiban a fasizmus, a háború, a személyi kultusz, az 56-os események köré rendeződve kézzelfogható valósággá válik. A Képek egy utazás történetéből a vereség előtti pillanatot közelíti meg (szétfutó szálak, lehullott törmelékképek, a „nincs hová nézni” rémülete, „vakvágány”), de még itt is a „jelenségek mögé bújó életet” kutatva: „T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz." 160
