Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Fogarassy Miklós: Világosság/sötétség (Nádas Péter prózájáról)

gikus szimbolikáig elérkeznek. Már A biblia háza — szobái, padlása — körül is feltűnik ez a sötét, gondozatlan, futónövényekkel beszőtt elvadult, gondozatlan terep: rej tekén démoniakkal. Gyurka itt veri agyon, feltörő pusztító indulattal szeretett kutyáját, itt hangzik el lány-fiú harc után a már említett letartóztatási fenyegetés, az éjjeli lopakodások titkos ösvényei is erre vezetnek.

Anélkül, hogy ennek a téma-elemnek a teljes végigfejtésére kívánnánk törekedni, érdemes idézni azt a többértelmű helyzetképet is, amellyel A fal című elbeszélést az író indítja. A Rákosi-villa környékét bejáró novella első képsorában a kúszónövények mélyén az ijesztő-borzongató „odúban” bóklászik a kisfiú, felkapaszkodik a „falra”, mely a szigorúan védett villa kertjét övezi. S a felemelkedés, a csodálkozó körbepillantás csendjében megérzi: valaki figyeld. Amikor a terep-őrző farkaskutya rátámad, az életveszély teljes pánik-intenzitását éli meg a gyerek, s ebből a kiszolgáltatott se-előre-se-hátra helyzetből a kertbe, a vegetáció sűrűjébe zuhan hátra. Oda ahonnan a pusztulást, a megmenekülést is várhatja. E néhány évvel korábbi novella itt — igen sűrítetten — a „családregény” egyik fontos kép-komplexumát intonálja már.

Nádas Péter nem lenne az, aki — író —, ha ezekben a „hangokban” nem fedezné fel egyben a „dallam” kibontásának, az ismételt mélyítésnek a végigviendő parancsát is.

Az Egy családregény végé-nek, montázs-technikája — egészen az intézeti záróképsorokig — mindent kivon az időbeli folyamatosság szorításából és már az első oldalakon olyan helyzebe hoz, melyben minden már-megörtént, s a történtek aztán, makacsul ismétlődve, fejezetről, fejezetre újra feldobódnak. (Ebben is megmutatkozik az, amit. a könyvről még sok vonatkozásban lehetne elmondani, hogy a szerkezeti tudatossággal, a mérlegelő folyamat-formálás kidolgozottságával való írói építkezés nem hűti meg az „anyag” mélyről jövő, sugárzó, gomolygó magmaszerűségét.) Az első három fejezetszerű egység leírásában már bekövetkezett — az „előtt” és az „után” jelenései közé fogva — három halál. A nagyapa, a nagyanya sötét ravatalágyának képére és a szeretett kutya pusztulásának élményére futnak ki a szöveg monológszerű, időtlen, újralendülő szakaszai. A kert rejtekén a mesék, a két szomszéd- gyerek, s személyükben a testek, a nőiség, a szexualitás titkai, az álomszerű éberséggel és a tisztánlátó álomban bejárt ház hangjai is fel-felhangzottak már... S ekkor, a negyedik szakaszban — meggyőződésünk, hogy Nádas alkotásai között, s e regényen belül is ez az egyik legmesteribb részlet — a lecsiszoltan egyszerű, tapoga- tódzó, szaggatott mondatok folyamán haladva, valami igazán nagyformátumú intenzitáshoz érkezik el.

Simon Péter álomképében azt kiáltozza valaki: „Ne ásd fel a földet!”, s erre következően (a nagyapa, a kutya eltemetve, a szomszéd „Gáborévá” és anyjuk már kitelepítve) bejárja a kert rejtekeit, zaklatott intenzitással a növények, állatoik sűrűjébe bukik, kutyává akar válni, békával, féreggel, madárral, fával takaródzik, azonosul szaggatott vergődéssel. S ez a körkörös, állandóan önmagába visszahulló animáció egyszerre csak átperdül a „falon”. A szomszédos, házkutatás utáni villa felé közelítő gyerek tudatában a belső félelemből, a felsejlő, lappangó, őt figyelő őr képzetéből és az eljátszott otthon újrafelfedezésének vágyából az író olyan belső „szövegrácsot” készít, amelyből a fiú — és a mögötte álló alkotó — csak elszánt bátorsággal törhet ki — előre. S itt következik a montázsnak egy még magasabb pillanata: végigtapogatja a sötét pincét, s „közben” kiint a kertben lecsap, önmagát is véresre verve megküzd a rátekeredő siklóval, azaz a „kígyóval”. Ebben a folyamatban — talán ebből az értelmező levetítésből is kitűnik — minden egybeáll, minden, aminek megjelenítő átvilágításáról eddig a pályakép és a regény kapcsán írtunk. A képzelt és valós, a mélypszichológiai körök, mítoszok és esendően gyermeki világhatárú tények együttese adódik. S azok az olvasó tudatában is megjelenő, villanásnyi pillanatok amikor az elbeszélőfolyamat a montázs elemei között váltva „ugrik” — ebben a művészi feszültségben — egy nagyon mély létélmény, valamiféle kozmikus hangtalan- ság mélyei fölött „visznek”.

152