Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Bella Istvánnal

rom őket. Ez a szerencsésebb. Azt hiszem, ha az emberben fölmerül egy verssor, vagy egy versszak, azt többnyire abban a minutumban meg kéne írni, mert utána már nagyon nehéz fölidézni azt a pillanatot. Végsősoron a vers egy meghatározott pillanatnak a metszete, tehát amiben benne van az, hogy mittudomén 1978. január 16, délután öt óra, Budapest, Nagymező utca, vagy Budapest, kettes villamos a Lánchíd és a Boráros tér között. Ezt a pillanatot kell1 kimetszeni az időből, amiben benne van az ember egész élete is természetesen. Szóval mint amikor valami miatt, például földrengés miatt megáll egy utcai óra. És ha ezt a rögzítést az ember akkor elmulasztja, akkor már nagyon nehéz visszahozni azt a pillanatot. Aztán vannak olyan versek is, amelyekre az ember készül. Tehát tudom, hogy megírom.

Gyakran mondogattad, hogy ha elkészül az új szobád, rengeteget fogsz itt dolgozni. Most mégis Szigligetre utazol.

Most azért megyek Szigligetre, mert el szeretnék zárkózni mindenféle külső körülményektől, telefonoktól, baráti látogatásoktól, és azért, mert sürget az idő és napi hat-nyolc, esetleg tíz órát szeretnék dolgozni. Éppen fordítani szeretnék. Le szeretnék fordítani öt-hatszáz sort ezalatt a két hét alatt, és akkor a Galczynski-kötetemet le tudnám adni a kiadónak. Még abban is reménykedem, hogy közben pihenésképpen prózát, vagy ha úgy adódik Tuwin gyerekverseit is fordítom. De ha nagyon megy a munka, lehet, hogy befejezem gyerekeposz- könyvemet is, az Áni Máni kalandjait. Nem tudom.

Köztudott, hogy szereted a fiatalokat. Nem egy fiatal költő indulásánál voltál jelen. Mi ennek az oka?

A kérdésedből már az is következik, hogy én nem vagyok fiatal. Én nagyon sok mindent kaptam az emberektől az évek során. És voltak olyan emberek, akik segítettek, és én úgy érzem, hogy amit nem tudok nekik visszaadni, azt másoknak kell visszaadnom. Mert nem tudom visszaadni Tanka János tapintatos gondoskodását, aki írásaimat olvasgatta, és magyar tanárom volt Sárke- resztúron, se Tóth János baráti szeretetét, aki Székesfehérvárott, a gimnáziumban tanított, se másoknak, olyan barátoknak, akik el is tűntek az életemből, vagy én tűntem el az övékéből. Szóval, akiknek már nem tudom visszaadni amit tőlük kaptam, azt hiszem úgy tisztességes és úgy igazságos, hogy másoknak próbálom visszaadni. És így talán leróhatom a tartozásom, nemcsak velük szemben, hanem az élettel szemben is. De azért még emlékszem arra, hogy milyen keservesen indultunk el mi, és milyen keservesen vergődtünk el az első könyveinkig. És azt is tudom, hogy ez mennyi energiát, időt, jókedvet és munkakedvet kiölt az emberből. Szeretném, hogy azok, akik tehetségesek, legalább az indulásukban könnyebben rátalálhassanak az útra.

Persze, most is elég nehezen adnak ki egy-egy első kötetet.

Igen, tudom ezt. Jó lenne, ha jobban hinnének a lektorok a fiatal poétáknak, és könnyebben nyitnának nekik utat. Különben is a költők elég fura fickók, és nehéz azt eldönteni, hogy kinek mikor mi használ. De a kiadók szerepe az irodalmi életben csak a szolgálat lehet. Végsősoron a magyar irodalom szolgálata. És ez annyit is jelent, hogy más és más módszert kéne alkalmazni nem a költők megítélésében, de a költők segítésében. Én úgy érzem, hogy ez nincs mindig így a fiatalok esetében. Mert tönkre lehet tenni egy fiatalembert azzal, hogy nem ad143