Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Péntek Imre: Hogyor József regényéről
PÉNTEK IMRE Hogyor József regényéről ISMÉT EGY ÍRÓ A MEZŐGAZDASÁGBÓL Az én életem, kérem szépen, olyan, mint egy regény, csak meg kéne írni. (Hernádi Miklós: Közhelyszótár) A véletlen sodorta elém Hogyor József első kéziratlapjait a veszprémi Napló szerkesztőségében. Akkoriban a kulturális melléklet összeállításán buzgóikodtam elárasztva dilettánsok, unatkozó nyugdíjasok, szerelmes középiskolások és mélyérzésű tanárok írásaival. Rendszerint baráti közvetítéssel érkeztek hozzám. Így aztán a melegen ajánlott Hogyor regényrészlet elolvasását húztam-halasztottam, ameddig lehetett. Végül kifogyva a kifogásokból rászántam magam, nekiültem. Néhány perc alatt kiderült: egy tehetséges ember munkája került a kezembe. S ha itt-ott még nem is lényegült át a szöveg irodalommá, nyilvánvaló volt: egy sokat ígérő prózaírói készülődés, egy kiapadhatatlan mesélőkedv, egy megszenvedett élményekből fakadó kifejezés-kényszer dokumentumára bukkantam. Így ismerkedtem meg a Bakonybélen élő egykori agronómussal, akiben — betegsége ellenére — több vitalitás van, mint sok húszévesben. Társadalmi munkában a falu párttitkára, és ki tudja még hányféle községi és járási funkció viselője és fáradhatatlan ügyintézője. Beszélgetéseinkből kiderült: az ötvenes évek ele jón-közepén egyike volt annak a kilencszáz valahány „ugrómókusnak”, aki a nagyüzemi termelés beindításán fáradozott. S mint elmondta: egyáltalán nem túlzás, ha hozzátesszük: éjt-nappallá téve. Ebben a gyilkos tempójú, hajszás munkában őrlődött föl nem minden napi életereje, amelynek maradéka ma is tiszteletet parancsol. Hogyor József zálaerdődi parasztgenerációk leszármazottja. Ahogy életrajzában írja: „Rátarti famíliánk lenézett mindenkit, aki nem paraszt. Lenézte az iparosokat, a cselédeket, a hivatalt viselő urakat szolgai mivoltuk, a grófokat-bárókat pedig erkölcstelenségük és főként élhetetlenségük miatt. Azért döbbent meg, azért szégyenkezett családunk, amikor kiderült, hogy ép-egészséges, tehát még parasztnak is alkalmas létemre a könyveket bújom.” Ez az „elfajzás” — ahogy arrafelé mondják — határozta meg, döntötte el Hogyor József sorsát. Ez állította szembe őt azokkal, akiknek a kenyerén és jószaván felnőtt. A parasztokkal. Mert nem elég, hogy tanult, aktatáskás ember lett belőle, de ezt még tetézte azzal, hogy visszament a falujába agrónómuskodni, tsz-t szervezni, tagosítani, lopkodó ismerősöket-szomszédokat megszégyeníteni, ha a közös vagyonhoz nyúltak. S amikor sikerült talpraállítania a falujabéli tsz-t, akkor meg — mint mentesítő szakembernek; ez volt a dolga — akkor helyezték, tovább oda, ahol mélyponton álltak, ahol a vezetés nem ment semmire, a tagság „adósságot” keresett. Bíztak benne felettesei: Hogyor elvtárs majd kihúzza a nyomorultakat a bajból. S nem csalódtak: Hogyor-Jóska tíz ember helyett is dolgozott, ha úgy adódott. Vasárnap vagont rakott reggeltől-estig, étlen-szomjan, ha nem jöttek a tagok. Évekig napi két-három órát aludt, veszekedett, 118
