Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Péntek Imre: Hogyor József regényéről
káromkodott, istenkedett, haragosokat szerzett lent és fent; a veszprémi Napló újságírója is megdorgálta erőszakos, durva „munkastílusáért”. A nagy cél, a közösség boldogulása lebegett a szeme előtt. Amíg bírta, így élt. Erőfeszítései nyomán, és az összekovácsolódott érdekű közösség munkája által a boldogulás feltételei is kialakultak lassan. Többet termett a föld, kigömbölyödtek a sovány teheneik, disznók, emelkedett a munkaegység. Amíg bírta ... Mert egyszer aztán szervezete felmondta a szolgálatot. Így került a sárvári kórházba, ahol csak annyit kért a főorvostól, hogy senkitől sem zavartatva két hétig pihenhessen. S több napos ájult álomba zuhant. Alig bírták felébresztgetni. Két héten át csak enni kelt fel. Aludt, aludt. Ez volt az első figyelmeztetés. Hatvanhétben a füredi szívkórházban kötött ki. A klinikai halálból hozták vissza. S megértették vele az orvosok: változtatnia kell az életmódján, a szíve nem bírja tovább a végnélküli agyonhajszoltságot, a gyilkos munkatempót. Ott állt Hogyor József agronómus a világban, húsz évi megfeszített munkával a háta mögött, egy vacakoló szívvel, egy félbetört élettel. Az élete kész regény... Miért vett a kezébe tollat? Nem bírt tétlen maradni, érezni akarta erejét, egy értelmes élet ízeit. Az élete kész regény, és ő mindenféle kiagyalt történeteket, régi históriákat vetett papírra. Szerencsére a szomszéd szobában fekvő Lipták Gábor — első írásainak bírálója — felismerte ezt az ellentmondást, és arra bíztatta: írja a maga megélt világát. Azt írja meg, amit a húsz év lerakott idegeiben, tapasztalataiban. És Hogyor József megfogadta a tanácsot. Elkezdte tanulni az írást, elkezdte újra az életét. És belefogott a regénybe is... Megírta a Nehéz utat. Hogyor József írói indulása elüt a mostanában szokványostól. Nem az első próbálkozások szerkesztőségi „beavatottságával”, nem is művi elgondolások, fantazmagóriák légiakrobatájaként vagy kulturális ihlstettségek ámulatából, stílusirányzatok elkötelezettjeként érkezett az irodalomba, hanem a maga bőrén — főként a tenyerén — megtapasztalt élményei kívánkoztak ki belőle, kiáltoztak papír után. Közléskényszerét, kifejezésvágyát nem a kávéházi becsvágy, hanem tudásának nyomasztó súlya sarkallta. Személyében egy mind ritkábban jelentkező alkotói típust üdvözölhetünk, aki a munkába belefeledkezett évek után olyan természetesen veszi kezébe a tollat, mintha csak mesterséget cserélne, szakmát változtatna. A népi írók mozgalmában még csapatostól felbukkanó, s mára erősen megfogyatkozó magatartás az, amely Hogyor József önmegvalósítását is jellemzi. Könnyen meglehet, hogy üzemtervet még mindig jobban tud szerkeszteni, mint regényt. Nem egy kifogástalanul megírt művel szemben — ha csak a formai megoldások „alkalmazása” számítana — alulmaradna a Nehéz út. De életanyagának izgalma, konfliktusainak lenyűgöző sokareúsága, a mindennapi élet „újratermelésének” szinte néprajzilag is hiteles bemutatása, belülről láttatott főhősének mindent lebíró szenvedélye a Nehéz utat mégis kiemeli az átlagkönyvek mezőnyéből. S végül is: a prózaírás technikája megtanulható. Hogyor József írói eszköztára — én hiszek ebben — egyre gazdagabb lesz. De az a gazdagság, amivel lázas munkával telt évek ajándékozták meg az egykori agronómust, tanulással aligha megszerezhető. S ez az igazi „aranyfedezete” Hogyor József tehetségének. Bizonyára lesznek alkotói gondjai, keservesek, bénítóan súlyosak. Remélhetően eggyel nem kell küszködnie: azzal, hogy mit írjon. S szerintem ezzel az előnyével nyugodtan nekivághat. 119
