Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - Oláh János: (Sámán dob), (Bolond beszéd), (Kísértés) (versek)

Ez volna talán a legjobb, ha semmit, amit cserébe kapok, nem kéne többé elfogadnom: egészen mást vár tőlem, aki vár valamit, mint amit adni tudnék. Az éberség s a gyöngeség egymást kioltó átka már az élet kezdetén sajátunk, és hiába igyekszünk sugallatának megfelelni, elég egy eddig észre sem vett gyönge pont, előbukkannak máris a kísértések.

Előlép rejtekéből egészen másnak ismert önmagam.

(Bolond beszéd)

Az események mögé fürkésző arc elítél, más megbélyegez, de hogyha fölismer valaki, az se sokat változtat a helyzetemen. Kinevetnek, karóba húznak, vagy értenek, így válók a játékszerükké.

Nem számítok rá, de ha fölröpül lábam elöl a kő, és ide zuhan helyébe egy felhő, nem lepődöm meg. A valószínűség legvégső határán, s van esélyünk átlépni ezt is, már minden bekövetkezhet.

(Kísértés)

A környezet soha egészen meg nem érthető jelzései, tegnapról mára virradóan, ahogy a véletlen hajtja őket, az álmatlan éjszaka szögletéből fölszökellve rámrontanak. Semmi se változott tegnap óta. Lehetne több szerencsém, de kevesebb is, gondolom, mint amennyi van.

Napok múlnak el érthetetlen egymásutánban, hol ismerősen, hol ismeretlenül, s mindez úgy konzervál, ahogyan nem szeretnénk.

Egészen szabadon, saját kedvünkre élni föl, vagy mindegy hogyan a mindegy milyen jövőt, talán, mert nem lehet, mindenki ebben sántikál.

öreg s fiatal a leplezés s a nyíltság egyformán nem menthető fokán ugyanegy ravaszságra készül; aki még képes rá, hozzájuk csatlakozzon. Magammal is találkozom közöttük. Volna gyakorlatom mentséget keresni, de úgy lehangol készséges hajlamom, hogy nem teszem.

117