Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Rónay György: Kakucsi rózsák
kezet játékával bűvöljön el (Becére szóló). Mi sem idegenebb Rónaytól az önmagáért való mívességnél; soha nem cicomázza verseit fölösleges ékszerekkel, csak a belső tulajdonságokhoz igazodva munkálja meg anyagát. Költészete nem a szó „díszes” értelmében szép, belülről, a megszenvedett, kiküzdött boldogság felől sugárzik. Harcok színtere ma is a lélek, nyugvópontot csak ideig-óráig talál, hogyan lehetne hát tükörsima a versek felszíne? Kitetszik az is a kötetből, hogy szerzője többnyire lineárisan építkezik. A költemények láncszerűen teljesülnek, erős logika húzza feszesre a gondolatok — képek ívét, s az általában leíró jellegű, tényközlő nyitánytól gyakorta juthatunk lefojtott drámát rejtő, csattanóra hegyezett záráshoz. „Vegytiszta” lírát a könyv nemigen tartalmaz, elbeszélő elemekkel majd mindenütt találkozunk, s jó pár vers tanyázik líra és epika határmezsgyéjén (kivált az önéletrajzi töredék és a Szerápion legendák ciklusában). Ha mindenáron „modellálni” szeretnék a költeményeket, négy fő típusra fi- gyelmezhetünk. A négysorosok tömör, epigrammaszerű világára (Jegyzetfüzet, 1975., Őszi ceruzarajzok, Szárszói dolgok stb.), az egy-egy kemény forma fegyelmében kibontakozó hosszabb versekre (Nyárutó, Becére szóló, Térkép stb.), a gondolat röptét vagy lebegését követő „szabálytalanabb” szerkezetekre (Jelentés, Liszt Ferenc életrajza, Kút stb.) és a nagy lélegzetű, emléket, látomást, filozófiát görgető kompozíciókra (Harminc év múlva, Kakucsi rózsák). Átmeneti, kevert struktúra is akad nem egy. Az előadásmód híven idomul a versmodellhez. A négysorosok inkább rövid mondatos, szentenciózus (elvétve pointillista) megoldásának látványos ellenpólusa — hogy csupán a két végletet említsük — némely vers szinte vég nélkül kanyargó, folyvást újrakezdődő, közbevetésekkel, ismétléseikkel dúsított áradása, amely sokszoros visszatartásokkal, késleltetésekkel gerjeszt feszültséget, s csitul el végre a kimondás, a megtalált gondolat nyugvópontján — példázva ezzel a lét állandó sodrását és a tudattartalmak örök áttűnését is. Sok a megrendítően szép darab a Kakucsi rózsákban. Majd mindig a „közelítő tél” szele fú bennünk, s a halál leskel mögülük. Mégiscsak igaza volna Schopenhauernek, hogy minden művészet ihletője a halál? Hisz az elmúlás gondolatától távolabb időző verseket is befelhőzi többnyire valami tűnődő, rezge szomorúság. Aki írta őket, járt már az elmúlás közelében, öregedéssel, betegségekkel viaskodik, ki- döntésre váró fákon, régen vagy frissiben elvesztett barátokon, nemzedéktársakon mereng, s fájón megtanulta, mily „Kurta fény az életünk...” (Sarastro temetése) Bízvást mottója lehetne a könyvnek ez a négysoros is: Mint amikor már serceg a lemezen a tű Mint amikor már bunyóban a lámpák Keserű keserű keserű Ez a kopárság (A vénség panaszaiból) És a költő nem kapaszkodik hívságos ábrándokba; mély rezignációval beszél a művészi halhatatlanságról (Gyászének Réti József halálára). Tudja rég, hogy „Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész”, s Kosztolányival együtt sejti, hogy utókorunk mindössze ennyi: „Megyünk az úton s elfödi nyomunk / a futó por.” A költemény születéséről is ezt vallja: Csak tartani a tollat mozdulatlan, s várni, míg saját súlyától leosöppen róla a vers. És beissza a föld. (Ars poetica) Ámde vigye bármennyire is a kikerülhetetlen elmúlás látványa és tudata a könyv főszólamát, mégsem árad fekete reménytelenség a Kakucsi rózsákból. Nem védtelen és tehetetlen ember ténfereg az őszben, a közelítő tél szelében, hanem 378
