Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Rónay György: Kakucsi rózsák
tevésre, küzdelemre kész és vértezett. Sebei páncéllá hegedtek, holdnak tart, „mint minden jó vitéz”, letépett levelek közt az újjászületésre készül, tragédiák, katasztrófák idején pedig így dacol: ... föladni a várost? Amíg a falakban egy tégla áll, amíg egy korty ital, amíg egy harapás kenyér vagy répa, iámig egy marék korpa: — addig nem. És utána? Akkor annál kevésbé. Akkor már minek? ... (Jelentés) Nem a fáradt legyintés, nem a kétségbeesés, hanem a teremni és teremteni gondolata hangzik messzire a kötetből. Az éjre készülődő csillagot kívánna gyújtani — nem magának, s másokért műveli valóságos és jelképes kertjeit. A szolidaritás, az emberi összetartozás szívhangjai lüktetnek a hitvestársi szeretet verseiben, s megenyhül az unokákra pillantó költő mélabúja. A mindig magányban élő ember igazából soha nem volt magányos,. otthonosan és gyönyörködve mozgott a világban. Madarak röpte-füttye látszik és hangzik a Kakucsi rózsákban, a virágok a túlélésre, új tavaszra készülődnek, s- keményen markolja a földet a fák gyökérzete. Rónay nem fogadja el a kozmikus pesszimizmus bölcseletét, pörbe száll az egzisztencializmussal, „a mások: a pokol” satre-i axiómájával. Olykor ugyan ő is tanácstalanul áll a lét rejtélye előtt (Képlet), mégis kiküzdi életfilozófiáját a Szerápion legendák ban. A belső dialóg, a tűnődő meditáció versei ezek, hol szétválik, majd újra eggyé mosódik a kérdezett s a kérdező. Nem abszolút érvényű, végső igazságok for- mulázódnak itt, „csupán” relatív, lehetséges válaszok, megnevezés és elfedés különös interferenciájában. A gazdagon metaforikus nyelv közöl és sejtelmesen ködük egyszerre, s a ciklus egésze valóban a legendák világában lebeg. Mit sugall? Az ember' tükörképe, kicsiny mása a mozgó és mozdulatlan végtelennek, folytonos születés és halál tengere közt az átmenet, s állandóan befelé mélyülve éri el kinti célját. A sugallat sokkal gazdagabb, hogysem durva prózával bekeríthetnők, ám a könyv világa csakis innen szemlélve érthető. Itt a sugárzó központ, honnan fény szivárog a többi ciklusba is. Már korábban is feltűnhetett, hogy a kötetnek folyvást visszatérő kulcsmotívuma a „tenger”, a „hajó” és a „szél”, ám e fogalmak most kezdenek ragyogni igazán. Rónay a kinti és benti óceánok, a végtelenség örök vándora. Mindig úton van ő, utazzék bár Káron csónakán, portyázzék Odüsszeusz lélekvesz- tőjén, sodorják bár részeg (vagy józan?) hajóját a betegségek hullámai. S ki a kinti és benti óceánok tengerésze, nem tér üres kézzel haza. Mert haza kell térni, a kikötők várnak. Rimbaud-ot is visszavárta a gyermekkor öble, hol papírhajó libegett lepkeként, iRónayt is hazaparancsolják mindenünnen a „legmélyebb bölcsőhely virágai”, a bűvöletesen szép és szomorú kakucsi rózsák a régen lerontott Házhoz és a még régebben halott anyához. Tudjuk: Kakucs nem volt paradicsom az ő számára, de mára mégis a gyermekikor elveszett és soha vissza nem .nyerhető Édenévé lényegült. Ide tér meg a hajós a kötet tán legmélyebbről zengő címadó versében, nem leplezve az önéletrajziságot, s ide tart az erősen stilizált lírai alakmás is az epilógusban. Rónay is megteremti a maga színbádi metaforáját, kivel — a költő egyik Krúdy-ta- nulmányát idézzük — egzisztenciálisan azonos. Nem teljes elemzése ez a verskötetnek. Csupán azt mondtuk el itt, ami a legszemélyesebben érintett bennünket. Tán még egyet: hibátlan remekművek füzére volna a Kakucsi rózsák? Korántsem! Ám a szikkadtabb költői percek szülötteire (.4 kertész és a rózsák, Hiltonok) is hull némi fény a környezetből. Soká ragyogjatok még, kakucsi rózsák, a költő szívében és asztalán! (Magvető Könyvkiadó, 1977.) LŐRINCZY HUBA 379
