Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Galambosi László: Tűnődés (vers)
Az anya, a feleség, ki a hüllőt a mélyből fölemelte, kinek homlokán pávatoll-párta a hajnal s vállán pillangós pajzs a naplemente; csak az anya, a feleség nyisson kaput a csillag-neszű tánchoz. Térdeljünk fegyvertelenül a mátkakendőt rejtő, menyasszony-arcú, vőlegény-kalapú virághoz. Csak az otthon, a haza, a bölcsesség talpazata támaszkodjon a megtartó, oltalmas fénynek. Soha az erőszak havazó bugyrából fölszálló fegyveres, soha a dévaj tünemények. Tűnődés Fölszálltunk a pálma-zöldből. Jöttünk kristály éjen át. Piroslott a tenger torka. Medve védte otthonát. Forogtak az égi fákon pára-majmok, köd-lovak. Pápua-pap, hold-varázsló mintázgatott maszkokat. Vas-álarcú bika hördült csont-boglyájú legelőn. Habzott a küzdés virága a gyászoló csörtetőn. Zaj-gyűrűben szajkó ébredt, szirmot tépett pelyhesen. Tamariszkusz bársonyában derengett a szerelem. Csipke rezdült nászruhádon. Becézett a föld, a nap. öleltelek, mint az ágat pünkösdölő sugarak. Vitt az út a magasságba, hajol lassan lefelé. Megérkezünk Kóró-ország deres kapuja elé. Bizonyosság márvány-kútját bedönteni nem lehet. Fehéredő alkonyaiban ropognak a fenyvesek. Döf a tél. Nagy gyémánt-nyelvén szakadékok fénylenek. A csillagok bányáiban robbantják az érceket. Hajunk ezüst sisakjára gyopár kerít koszorút. Üveg-rózsás koporsók közt világít a jég-vasút. Páva-mátkák gyolcsba dőlnek. Óceánba hull a toll. A teljesség bokra őszül. Bogáncs bogyót kaszabol. Arany-erkély mécset lobbant. Kopogtatnak rönk-odút. Megbocsátás angyalával a hűség sítalpa fut. Hószakadás tüzet pusztít. Gyöngy-ruhát roppant a fagy. Bekerített birodalmunk töprengő tündére vagy. 5
