Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - SZEMLE - Olsvai Imre: Békefi Antal Vasi népdalgyűjteménye
téssel és folyvást összehasonlítani azt a meglevő régivel. Ekkor találkoztam először Békefi Antal nevével. Feltűnt, milyen érdekes és értékes, földrajzilag és zeneileg egyaránt hézagpótló anyagot talál a Bakonyban: sőt, továbbszélesíti a műfajok színskáláját, népzenénk világképét olyan műfajokkal, mint például: gyermekringató, kanásztülök-jelzés, dalbetétes mese, vagy: munkához, munkamozdulatokhoz kötődő dalok és mondókák, vagy: favágók, szénégetők és bányászok dalai stb. Azelőtt ezeket igen elvétve vagy egyáltalán nem kutatták. Személyes találkozásunk is igazolta sejtésemet: aki ennyifélét és ilyen gazdagságot tud feltárni, az nemcsak szakembernek, hanem embernek is kiváló. Mert sikerrel megszólaltatni a népet, kivált az öregebbeket, — csak nagy szeretettel, kedvességgel, türelemmel, (olykor-máskor tréfálkozással) lehet! És én a gyűjtő, a pedagógus, a kórusvezető Békefi Antalban ilyen embert ismertem meg Zircen 1953-ban. Vas és Veszprém megye nagy szerencséje, hogy helyi hagyományainak rendszeres feltárásához és új műveltségbe építéséhez éppen ilyen emberre akadt. Vasban még hosszabb idő óta dolgozik, itt még tovább szélesíti a népzene műfaji gazdagságát. A felszín alá, az emlékezet mélyére ás hallatlan türelemmel és céltudattal. Kutatása nyomán helyenként az 1890-es, sőt 80-as évekig jutunk vissza, eddig terjedhet egy mai 80—90—100 éves embernek gyermekkori emlékezete. Felületes gyűjtők, riporterek, turisták szinte kizárólag a századfordulónak és a két háború közti időszaknak műdallecsapódásait, idegenből jött dalait és több-kevesebb újstílusú népdalát „mentik” meg; képzettebb kutatók régi gyűjtések nyomán a vasi énekes népszokásokat és Vikár gyűjtésének mai változatait is fel tudják idézni; de az emlékezet legmélyebb rétegéhez, az egykor országszerte virágzó régi néphagyomány utolsó nyomaihoz csak Békefi Antal jutott el. Ha valaha összefüggő területek elsüllyednek, a hegycsúcsok szigetként fognak kiállni a tengerből, vagy víz alá kerülnek, de a búvárok előbb-utóbb fölfedezik őket. Egykor virágzó népzenekultúránk különféleképpen elterjedt dallamokból, hangszerekből és énekes népszokásokból állt, — és ezek különféleképpen süllyedtek vagy tartanak a feledésbe. A Vasi népdalokban olyan „szigetdallamokat”, egykori hegycsúcsokat is találunk, amelyekről azelőtt, nem hittük volna, hogy itt is éltek. Így például a 103. számú kevés változatban, de olyan különböző tájakról jött elő, mint Tolna, Heves, Nógrád és Békés megye (most Vas is közéjük lépett). A 107. számú eddig csak a szlavóniai magyar népszigetről volt ismert; a 110. számú pedig csak Somogyból és Baranyából. A 123- nak eddig ismert négy változata Baranya, Tolna, Nógrád és Bihar megyéből került elő. Még izgalmasabb a 158. számú: ugyanazt a dallamvonalat és szerkezetet képviseli, de 3/4-es kötött (Giusto) ritmusban, mint a kötetlen-ritmusú, de szintén ereszkedő, frig, hangsorú nagyszalontai sirató-dallam. A 160. számú ebben a ritmusformában csak Dél-Zalában és Nyugat-Somogyban fordult eddig elő; a 198. számú szintén zala—somogyi ritkaságnak számított mostanáig. Ragyogó találat a 209. számú mind zeneileg, mind szövegileg: a Dél-Alföldről és Somogyból igen kevés változatban előkerült érdekes ritmusú balladadallam és balladaszöveg egyetlen és sajátos vasi változata ez; fokozza különlegességét, hogy 103 éves asszony énekelte (tudomásom szerint senki gyűjtő nem szólaltatott még meg ilyen idős népi-előadót Magyarországon)! — A 122. számú a Dél- Dunántúlon igen gyakori régi stílusú dallamtípus — „Erdők, völgyek, szűk ligetek” — első vasi változata; a 97. számú pedig a sajátos „dunántúli pentaton 90
