Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZEMLE - Olsvai Imre: Békefi Antal Vasi népdalgyűjteménye

A hangszeres átköltés mellett kórusfeldolgozást is írt Kodály Táncnóta címen, Pálóczi Horváth Ádám szöveglejegyzését és táncszókat társítva a vasi dallamhoz.

Kodály nemigen vagy sohasem beszélt valamennyi tettének, művének mozgatórugóiról, igen szűkszavúnak, sőt hallgatagnak ismerte őt mindenki. Ám aligha lehet véletlen, hogy három megyében pont költők és egy zeneszerző szülőföldjére ment kutatni. Mert Biharban éppen Nagyszalontát, Arany János szülővárosát kereste föl; Vasban éppen Berzsenyi szülőfaluját (a harmincas években Weöres Sándorét is); Békésben pedig pont Erkel Ferenc szülővárosát, Gyulát, és a szomszédos Gyulavári községet. Kodály valószínűleg azt vizsgálta: milyen zenei környezetből indult a gyermek, milyen dallamok és ritmusok hathattak — kellett volna, hogy hassanak — a későbbi költőre, komponistára.

Miért nem szentelt Bartók és Kodály több időt Vasnak, — annyit, mint például Nyitrának, Csíknak, Tolnának, Békésnek? Ha térképre vetítjük a három nagy gyűjtő (Vikár Béla, Kodály, Bartók) kutatópontjait, négy szempontot elemezhetünk ki (ötödik Kodály előbb említett Arany-, Erkel-, és Berzsenyi- környezetvizsgálata).

Először is arra törekedtek, hogy minden nagy tájegységről (Dunántúl, Felvidék, Alföld, Erdély) legyen anyaguk, tehát valami általános áttekintésük az egész magyar nyelvterületről (Bartók tervbevett moldvai-csángó gyűjtőútját meghiúsította az első világháború s az utána bekövetkezett politikai változások). Másodszor azt az ismert néprajzi törvényszerűséget vették figyelembe, hogy az ősibb sajátságok inkább a peremvidékeken szoktak fennmaradni, nem a nyelv- terület középső tájain. Ez indokolta Vikár Béla Őrség—Göcsej—Somogy-i és Zobor-vidéki gyűjtéseit, Bartók és Kodály székelyföldi és bukovinai útjait, Kodály intenzív palóc kutatásait. Harmadszor történelmünk viharai viszonylag kevésbé sújtották a magyar nyelvterület keleti-északkeleti-északi széleit. Ez még inkább Felvidék, Kárpátalja, Felső-Tiszavidék és Erdély fokozott vizsgálatára serkentette őket. Negyedik összetevőnek tekinthetjük a családi, baráti kapcsolatokat, az ismerősök láncolatát, amelyek megmagyarázzák az adott vidéken belül kiválasztott egyes falvakat, falucsoportokat (például Vikár: Hetés és Öriszentpéter környéke, Bartók: Vésztő és Felsőireg környéke, Bartók és Kodály: Szeged stb.).

Ezek alapján érthető, hogy nagyjaink kevés időt fordítottak a nyugati és déli magyar végek föltárására; egyáltalán nem jártak például Moson, Győr, Baranya, Bács-Bodrog és Temes megyében (Kodály csak élete utolsó gyűjtő- útján, 1950-ben ment Baranyába). Nyugaton az intenzív német befolyás és polgárosodás, Délen meg a török- és rácdúlások után megfogyatkozott és összekavart lakosság miatt nem számíthattak oly virágzó, gyökeres, gyorsan gyűjthető néphagyományra, mint Keleten és Északon.

A negyedik legjelesebb kutató — Lajtha László — majd félszázaddal később jött Vasba, de ő két speciális műfajt kutatott: hangszeres zenét és virrasztóénekeket.

A feltárás mélye, java és neheze Békefi Antalra várt tehát. Rátermettségéről, emberi és szakmai erényeiről több mint húsz éve győződtem meg. Főiskolás (zeneakadémista) koromban, 1950-től kezdve gyakran tanumányoztam a Néprajzi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia rendezett nagy népdalgyűjteményét, a Népművészeti Intézet anyagát pedig harmad-negyedmagammal leltároztam, rendszereztem minősítettem is. Ide az Intézetbe került a legtöbb vidéki gyűjtő anyaga, így módom volt lépést tartani a naponta gyarapodó gyűj89