Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - SZEMLE - Olsvai Imre: Békefi Antal Vasi népdalgyűjteménye
mányfeltárás és -terjesztés feladatát. 1831/32-ben Esztergom és Komárom megye vetette föl a népdalgyűjtés és népdalkiadás gondolatát a Tudományos Akadémiához (akkori nevén: Tudós Társasághoz) írt levelében. Már ekkor megkülönböztetik a kétféle kiadás értelmét és módját: a népszerű kiadás szóljon a széles nagyközönséghez, terjesztésre alkalmas dalokkal, — és a tudósok, pszichológusok számára készüljön a tudományos összkiadás, minden változattal, eredeti alakjukban közölve a dalokat. Bartók és Kodály 1906-ban ismét megfogalmazza a nemzeti feladatot: „Népdalok kiadásának kétféle a célja, kétféle a módja. Egyik, hogy minden népdal együtt legyen, itt a teljesség nézőpontja uralkodik. A másik cél, hogy a nagyközönség megismerje és megkedvelje a népdalt... Erre nem alkalmas a »nagy szótár« mert remek és gyenge vegyesen van benne. Válogatni kell a javából.” Bár Vas megyéből már a reformkori lendület is értékes, jelentős népi szövegeket gyűjtött, — a dallamok megmentésére itt is Vikár Béla gondolt először, a múlt század legutolsó éveiben. A korábbi gyűjtésekben a szabadulásra felszálló páva költői motívuma éppen egy Vas megyei kéziratos gyűjtésben szerepel először, 1844-ből, elsőnek az ország teljes gyűjtésében! Csanádi Imre és Vargyas Lajos közli ezt a „Röpülj páva, röpülj” című ballada-kiadványban: Leszállott a páva vármegye házára, A szegény csikósnak szabadulására ... A dallamot is megmentő gyűjtők Vas megyét eléggé futólag érintették csak. Ennek okáról később szólok. Előbb azonban azt hangsúlyozom ki, hogy a röpke vasi utakról minden nagy gyűjtő hozott valami „nemesfémet”, népzenei drágakövet. Vikár Béla 1898/99 körüli őriszentpéteri fonográf felvételéről jegyezte le Bartók Béla a „Dunaparton van egy malom” ereszkedő, kvintváltó dallamát (Vasi népdalok: 126. sz.). Ez az őrségi dallam a zeneszerző Bartókot is megihlette. Zongorára komponált Tizenöt magyar parasztdalában egy Tolna megyei változatát dolgozta fel, majd ennek zenekari átírásakor — a Magyar parasztdalok VI. darabjában — a tolnai változattól lépésről lépésre távolodva a vasi forma felé közeledik. Az amerikai száműzetésében írt Concerto IV. tételében átköltött, egyéni változatban sír föl ismét a dunaparti bánatmalom hangja. Bartók 1906-os mikosszéplaki gyűjtése (Vasi népdalok: 204. sz.) egy Erdélyben, Moldvában és Felvidéken élő régi dallamtípus egyetlen dunántúli előfordulása. Kodály 1922-es egyházashetyei gyűjtése (Vasi népdalok: 151. sz.) sok változatban elterjedt táncdallam Nyugat-Dunántúlon. Kodály két alakban is följegyezte a községben: egy ereszkedő változatban, melyet szöveg nélkül dúdolt el népi előadója, (A Magyar Népzene Tára IV. kötet 672. sz.) és nem-ereszkedő párosító szövegű formában, (A Magyar Népzene Tára IV. kötet 692. sz.); ez utóbbihoz hasonló változatot gyűjtött Bartók a Csallóközben „Megfogtam egy szúnyogot” szöveggel. Az ereszkedő alak az ötfokú, kvintváltó „Páua”-típusú kanászdallam rokona, dallamaik második fele szinte hangról hangra azonos. Ez a közös féldallam-forma szerepel hangszeresen cifrázott, sűrű-ritmusú változatban egy 1803. táján Bécsben kiadott magyar táncdallam-gyűjteményben; innen vette át Kodály és dolgozta fel a Galántai táncokban. A feldolgozás során a sűrűmozgású dallam „csontváza”, redukált ritmusalakja is megszólal, mégpedig úgy, hogy az a kemenesalji énekelt változatok dallamlépéseit idézi föl. 88
