Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Föld II.
sógor innen a harmadik téesznél cukorrépát részes művelésre. Biciklivel jártak ki munkálni. Nekem akkor már autóm volt, megsajnáltam űket. Te sógor. Megteszem veletek szemben, hogy korán fölkelek, és amíg a lovak esznek, kiviszlek benneteket autóval, este meg értetek megyek. Pontosan úgy is lett. Mondom neki, naplementre itt leszek, de előbb még meg kell Regdombról fordulni. Mert akkor meg ott kaptam állami földet, négy és fél holdat. Volt még kint öreg kukoricaszár, haza akartam hozni. A kis Zolival mentünk ki, odahúzgálta a kévét a kocsi mellé, én meg a címerénél megfogtam, úgy raktam fel a 300 kévét. Sok ez kévére, de egyéves szár, könnyű volt. Tehernek azért hatalmas egy kis gumis kocsin. Jól eltelt az idő a pakolással, indultam szaporán haza. A kiskölök, iskolába járt már, elaludt szépen egy pokrócba csavargózva a szár tetején. Hogy a sógorékért is kiérjek, meg haza is idejében, elkezdtem kocog- tatni a lovat. Na, elég az hozzá, jövünk le a pesti kövesútról az állomás felé. Nem voltak meggallyazva azok a nagy akácfák, az út mellett jól összeért két- felől az ág. Ahogy a gallyak gereblyézték, elkezdett suhogni a szár, a lovak megugrottak. Igen ám, de hárómszáz kéve szár nagyon magos ám. Mint ez a ház. Nem bírtam már tartani a lovakat, csúsztam le köztük. Fogtam a nagykötelet, hogy le ne essek, amikor fölfordultunk. Akkor már Sz—100-as traktorja volt az itteni téesznek, jó mélyen megszántották az utat is, ahogy kiforogtak a szántásból. Volt ott több olyan 60 centi mély gödör is. Leestem, belenyekkentem a szántásba pontosan keresztbe a derekammal. Elszédültem, a két ló megállt. A kiskölök meg ahogy lecsúszott szárastul, mindenestül, tovább aludt. Amikor úgy 10—15 perc után fölébredtem, jóformán meg se tudtam mozdulni. Megkerestem valahogy négykézláb mászva a gyereket, fölkoltöttem. Ébredj, fölfordultunk. A gyerek meg azt hitte, hogy hazaértünk, félálomban megindult befelé egy tanyába. Mondom, Zolikám, gyere vissza. De alig tudtam beszélni, úgy szúrt az az összetört oldalam. Na, amikor a szemit egy kicsit megdörzsöltem, felébredt. Minden érőmet összeszedtem, fölhúzattam a kocsit a lovakkal. De ekkorra megint rosszul lettem, csak annyit tudtam a gyerekeknek mondani, Zolikám, kérjél biciklit valakitől, menj haza, mond meg anyukának, hogy itt vagyunk fölfordulva. De jöjjenek azonnal, mert nagyon rosszul vagyok. Jöttek is értem autóval, akkorra megint jobban lettem egy kicsit, de négykézláb kuporogtam hátul, mert még ülni se tudtam. Hát a sógorékért ki megy ki? Senki nem tudta, hogy merre vannak. Akkor mondom, halljátok, segítsetek bemenni az autóba. De annyira szúrt, hogy a sebességet nem tudtam váltani. Valahogy betettem hárhiasba, és ha lassítani akartam, kinyomtam a kuplungot. Egy kézzel vezettem. Szegény sógorék kétségbe voltak esve, mert lehetett ez már úgy este 9 óra körül, ők meg hatra vártak. Csak nyögni tudtam, üljetek be. Akkor meg a szedetlen répában rükvercet alig bírtam kapcsolni. Hazahoztam őket, magamat is, de négykézláb másztam be a házba. A feleségem mosdatott meg úgy, ahogy tudott. Reggel kijön a doktor úr. Feri, mi a jó isten lelte magát? Jaj, mert mindig az a szaladás. Hat hétig meg ne mozduljon. Megértette. Hat hétig! — Közben el volt vállalva, hogy Löké Sándor bátyám ipára — halottak hetében — koszorút viszünk Tázlárra. Oszt ez három nappal előtte volt. Halljátok, ezt el kell Tázlárra vinnem, mert elvállaltam. Itt rítt a feleségem, meg a gyerekek is, hogy ne csináljak ilyet. Imikém! Párnát tettem a derekam alá, és három napra elmentem Tázlárra, amikor gyütt Sándor bátyám. De ahogy kiszálltam, nagyon rosszul lettem. Le kellett feküdnöm. Aztán este, amikor hazagyüttem sosem felejtem el, a feleségem répát szedett itt a háznál, eJve60
