Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Föld II.

rémülve nézték. Akkor az egyik ló elesett, és a fürhéc úgy kiszakította a hasát, hogy a beleket csak a hashártya tartotta. Amikor az emberek odaértek, kifogták a lovakat, drótokkal, madzagokkal összekötözték a szerszámot, mire nagy- nehezen újra sikerült befogni. Csurgott rólunk a vér is, a sár is. Nagynehezen fölültettek a kocsira, fölült Jani sógor is, ő volt ott a legnagyobb segítő, föltette a biciklit, aztán valahogy hazahajtotta a lovakat.

— A feleségem idehaza várt a vacsorával. Éppen azt mondogatta, későn jövök már, amikor beállítottunk. Nézz rám, édesanyám! mondom, így jártam. De félholt voltam már akkor. Három lavór vízből se tudtam rendesen kimosakodni. A fejem vérzett, a fél arcom lefittyedt. Az asszony elszaladt Miska sógorért, az meg éppen a szülői értekezleten volt, onnan hívták ki, hogy vigyen a kórházba motorral. Dehogy megyek én a kórházba. Sehova se akartam menni. De éppen oda jött Bíbor Gyurka, legényember volt, kölcsön akart kérni 100 forintot, ő mondja, menjen Feri bátyám mert nagyon elrútul, az isten áldja meg. Neki köszönhetem, hogy bementem, isten nyugosztalja, mert meghalt azóta.

— Gyütt aztán a Miska. Föl tudsz ülni, sógorkám? A mentő, nem tud be- gyünni a sárba. Föl. Sírt a feleségem, indultunk. Ahogy beértünk, gyorsan fölfektettek a műtőasztalra. Adták a tetanuszt. Még a sógorom is rosszul lett, ahogy injekcióztak. A látványtól. Varrták, kapcsolták a fejemet. Nyírták a hajamat. Azt kérdi a főorvos, mentők hozták be magát? Nem. Motorral gyüt- tünk. „Mit beszél maga? Motor bicikli vei? Hogy megy ki? Befektetjük.” Főorvos úr kérem, én nem fekszek be. Nekem menni köll a lóval az orvoshoz. Azt meg csak úgy bekötöttük malajosan, mert nem gondoltam ám, hogy ilyen nagy a baj. „Nem engedem ki motorral. Reggel úgyis vissza kell jönnie röntgenre. Lehet belső zúzódása is.” Engedjen ki nyugodtan, a főorvos úr. Bízzon bennem. Nem lesz semmi bajom. Kiengedett. Hazafelé még a pokrócokat is megkerestük abban a nagy sárban. Minden erőmet összeszedtem, de megkerestük, mert sajnáltam azt a két jó pokrócot. Sajnáltam.

—■ Másnap vittem a lovat. Azt mondja Laci állatorvos, kényszervágás. Ez a ló teljesen el van fertőzve. Nézzen ide, mutatja, és szedi ki marokkal a sáros gennyet a sebből. Nem is csoda, ha a fene megeszi, mondta. De doktor úr. Pénzt úgyis kicsit kapok érte, ha vágóra megy. Próbálja meg! A legkedvesebb lovam. Én húztam ki az anyjábúl. Próbálja meg! Hátha sok pénze van, megpróbálhatjuk. Rengeteg szérumot belenyomtak. Majd azt mondja az orvos, két hétig a lovat meg ne mozdítsa! Utána jártássá. Ha két hetet kibír, megmarad. De nyugodtan kijelenthetem, nem fog megmaradni. De nézze, elkövetünk vele mindent. Vessük ki a kétséget.

— Valaki aztán kihajtotta a lovat. Nem te édesanyám? Én meg bementem a röngenre. Fölfödözték, hogy az egyik kitört fogam teljesen belefúródott az ínybe. A megyei kórházba akart küldeni a főorvos, hogy majd ottan kiveszik. Főorvos úr, mondom, vállalom a felelősséget. Nyugodtan álljon neki. Na, ezt is megúsztam. Az anyám meg itthon rídogált. Jaj, fiam, fiam, ha még egyszer ér valami, te már nem leszel ember. Ügy készülj, hogy elpusztulsz. De a ló megmaradt. Két hét után befogtam. Elmentem vele daráért. Elkezdett remegni, izzadt, rosszul lett. Egy másik állatorvos gyütt ki, ő mondta, ha ezen túlesik, megmarad. Két napig ne mozgassa, az istállót is sötétítse be rá. Aztán még tíz évig hajtottam. Akkor eladtam 10 ezer forintért, de még 5 ezer állami dotációt is kaptam rá, mert hasasan adtam el.

— Na, lett aztán a harmadik eset. Szegény Artman sógorék. Mert négy a lány. Három ápolónő, a negyedik meg a faipari ktsz-nél dolgozik. Fogott a

59