Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 6. szám - Bazsó Márton: Az Októberi Forradalom fogadtatása a kortárs orosz költészetben

A megértés belső nehézségeit fokozta az a rágalomhadjárat is, amelyet a régi értelmiség tagjai azt követően folytattak, hogy többen, így Biok, Meyerhold, a kiváló színházi szakember, Majakovszkij, majd Jeszenyin, Szerafimovics és mások, Lunacsarszkij felhívására kinyilvánították a forradalommal való együttműködési készségüket. A megértés útja emberi tragédiák, tragikus meghason- lások, megszakadt írói pályák közt vezetett. Prokusev írja Jeszenyinről az alábbi általános érvényűnek is tekinthető sorokat: „... nem kell tompítani Jeszenyin ellentmondásait, nem kell kiegyenesítgetni az életútját. Nem szabad ezt még a legjobb szándékkal sem csinálni. Elvenni Jeszenyintől a drámaiságát, hallgatni néhány müvéről, míg másokat épp ellenkezőleg hangsúlyozni, ez mind a költő, mind önmagunk meglopása lenne.” (Kiemelés tőlem — BM.)

Csak fokozta a drámaiságot a vulgáris kritika értetlenkedése, sematikus származás-determinizmusa is, mely a legkülönfélébb „elhajlásokról”, értelmiségiről (Biok) éppúgy, mint parasztiról (Jeszenyin) szívesen értekezett. Véleményünk szerint helyesebb, ha O. Brik gondolatát vesszük ide 1928-ból elvi alapvetésként a korszak útitárs-íróinak megítélésében: „A művész társadalmi jelentőségét nem az határozza meg, hogy milyen a származása, hanem azoknak a feladatoknak a társadalmi jelentősége, amiket maga elé tűz.” És volt-e nagyobb társadalmi jelentőségű feladat akkor az új megfogalmazásánál? Ismételjük: Jeszenyin és az útitárs-írók jól vagy kevésbé jól, de ezt a feladatot akarták ellátni.

Az állásfoglalások másik nagy csoportja, az elkötelezettek nem is kisszámú rétege pedig nem egyszerűen tollal, de fegyverrel is védte a forradalom vívmányait a polgárháborúban, így például az ismertebbek közül Furmanov, á Csa- pajev szerzője, Vszevolod Ivanov (Színes szelek, A 14^69-es páncélvonat) Maliskin, a munkásköltő, Lavrenyov, kinek A negyvenedik című művét filmen is láthattuk, Leonov, aki az Orosz erdő című nagyregénnyel teszi majd fel a koronát pályájára, Gajdar, aki később a Hadititok és a Timur és csapata című műveivel arat sikert, Fagyajev, ki partizánélményeit fogalmazza meg kiváló művében, a Tizenkilencen-(ben, Solohov, aki a döntésre képtelen Grigorij Melehov, sorsát középpontba állítva a kor széles körképét adja a Csendes Don hatalmas regényfolyamában, és még sokan mások.

Hangsúlyozzuk azt is, hogy a forradalmat követő évek hatalmas számban hozták felszínre a tehetségeket és egyúttal a lehetőségeket is megteremtették, hogy ezek a tehetségek beérhessenek. Z. Hippiusz „boldogsága” már csak emiatt sem indokolt. A tehetségek soha nem látott áradása, felszínre kerülése: ez a korszak egyik legfőbb jellemzője. (A fentebb felsorolt írók szinte mind ebbe a sorba tartoznak.)

Ugyanakkor láthattuk a felsorolásból, hogy nem egyértelműen szocialista irodalomról van szó, és hiba is lenne így beállítani. „A fejlődő, izmosodó, egyre inkább domináló szocialista irodalom itt csupán része (bármennyire is fontos része!) a rendkívül gazdag és összetett szovjet irodalom egészének. Mellette ugyanis ott találjuk a forradalmi, demokratikus, humanista, de nem marxista világnézetű, illetve nem feltétlenül vagy nem egészen szocialista, de tagadhatatlanul szovjet irodalom millió változatát.’” (Varga Mihály: i. m.)

Fentebb egyes írókról esett szó. Ha csoportokban, irodalmi társaságokban vizsgálódunk, látnunk kell, hogy mindegyikőjük arra tartott igényt, hogy a forradalom egyetlen, igaz kifejezőjének tekintsék. Egyaránt erre formált igényt a Proletkult, a futuristák, a RAPP, a VAPP, a nalitposztovisták, a konstruktivisták, az imaginisták, és a rengeteg többi kisehb-nagyobb jelentőségű csoport. (Csak Moszkvában több mint harminc irodalmi társaság volt!) Így aztán a hang521