Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Kende János: Emlékezés Szabó Ervinre
mat azonban, amelynek előkészítésiében jelentős szerepük volt a lefogottaknak, már nem lehetett megállítani: kitört az 1918. januári politikai tömegsztrájk, amelyben jelentős szerepük volt a szerveződő munkástanácsoknak Budapesten és vidéken. Nem célunk i<tt a januári tömegsztrájk eseményeivel részletesen foglalkozni, csupán azt szeretnénk jelezni: az a tény, hogy a tanácsmozgalom az ellenzék „gyermekeként” jelent meg nálunk, hozzájárult ahhoz, hogy a tanácsok később az 1918/19-es forradalmakban tényleges osztályszervezetekként működhettek és nem váltak a szociáldemokrácia árnyékalakulataivá. A letartóztatott „régiek” helyébe lépő „második generációval” Szabó Ervin mozgalmi kapcsolata sokkal szorosabb — erről vallanak egyértelműen a kortársak, az események résztvevői — mint az első garnitúrával. Itt valóban szellemi irányító, röpiratokat önt végleges formába, eszmeileg-anyagilag támogatja az illegális szervezkedést, bár merészség volna egyszerűen azonosítani a csoport röpirataiban kifejtett gondolatokat Szabó Ervin felfogásával.20 Mi a magyarázata az 1917 koraőszéhez képest változó magatartásnak? Személyes okokra nem gondolhatunk. Talán az a magyarázat, hogy az első garnitúrával eleinte jobbára negatívumok fűzték össze (az imperialista háború elutasítása, a szociáldemokrácia megítélése), míg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után — amelyről a hitelesebb információk jobbára 1917 végére jutottak el Magyarországra — azt szindikalista módon értelmezve, abban pozitív programot talált. A szovjeteket úgy tekintette, mint a külön politikai és gazdasági mozgalom meghaladását, szintézisét. Olyan osztályszervezetnek látta, a tanácsokat, amelyek a kapitalizmusban jönnek létre, a szocialista forradalom kibontakozásának időszakában, képesek a forradalom irányítására s annak győzelme után bennük, általuk valósítható meg a munkásosztály szocialista önigazgatása. Honnan tudjuk mindezt, hiszen erről Szabó Ervin mitsem fejtett ki nyilvánosan — az adott viszonyok között ezt nem is tehette — s kézirathagyatéká- nak csak töredékei maradtak fenn? Bár történeti irodalmunk is „megengedi magának” ezt a feltételezést, mégis szükségesnek tartjuk ezt legalább közvetetten alátámasztani. Ilyen bizonyítékul szolgálhatnak a fiatal Révai József és Lukács György írásai, akik mindketten Szabó Ervintői kaptak inspirációt. 1919- ben mindketten hasonló szellemben nyilatkoztak a párt, a szakszervezetek és a tanácsok viszonyáról (gondolok itt Lukács Györgynek az Egység okmány-füzetbe írott cikkére, illetve Révai Józsefnek a Vörös Újságban 1919 májusában publikált, a párttal és a szakszervezetekkel foglalkozó cikksorozatára). Kun Béla egy 1920-ban keletkezett tanulmányában — Révai cikkeire célozva — egyes kommunisták „zavaros, szindikalista elszólásait” bírálta a diktatúra idején, eszmei forrásként szintén „Szabó Ervin hibás nézeté”-re utalt.21 Mindez valószínűsítheti Szabó Ervin 1918 eleji felfogásának bizonyos elemeit. Ha ezeket a fentiekben elég hitelesen interpretáltuk, úgy azokban a szovjetek szerepét illetően több a félreértés, mint a megértés. De ha így is van, ez akkor is termékeny félreértés, hiszen mind nála, mind tanítványainál a szovjet-orosz Októberrel szembeni alapvetően pozitív viszony forrásává válik. (Ez a fordulat különösen az ifjú Révainál tapintható ki különösen plasztikusan, aki 1917 nyarán még szindikalista fenntartásokat hangoztatott a bolsevikokkal szemben, míg Október után ezek a fenntartások eltűnnek.) Ha Szabó Ervinnél nem is szűntek meg a problémák az orosz forradalom további útjával kapcsolatban — vagy éppen ezért — közvetlen kapcsolatot keresett Demény Ottó révén Szovjet-Oroszországgal. S onnan is igyekeztek őt megtalálni Kun Béla és társai, sőt bizonyos, hogy az 1918 tavaszán hazatért Seidler Ernő révén meg is találták. 504
