Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Baka István: Háborús téli éjszaka (Vers)
Hová fut? Milyen üzenet bízatott reá? Befútta az utat a hó, lkát oldalán a fákon varjaik — csontvázakra aggatott kitüntetések. Hová futhatnék? Ez a föld fáiban is hősi halált halt, csak a csillagok pislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák. Didergek a mennyország — közönyös hangyaboly — küszöbén, tücsök a meséből. Kinek kell már az énekem? Alszik a hangya-isten. Befútta az utat a hó. II. (DAL) Mint almafa lombján az ágak, áttetszenek húsomon a bordák, csüng rajtuk piros almaként a szívem — tépd le, Magyarország! Nem kell? Túl keserű gyümölcs? Az, hisz az Isten is kiköpte. „Testvér, mi var voltunk e föld sebén — lepergünk hát örökre.” Var voltam? Átvérzett kötés csak. Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát. Térképed nincs igazább nálam, belém vagy írva, Magyarország. „Hallgass, testvér! Besúg a zápor, úgy ver, mint meghajszolt szívünk. Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe: tömlőének négy falába ütközünk.” Piros csizmákban mégis, mintha szívek kelnének lábra, indulok már „Piros csizmáid, mint két vérező seb, nem hiszem, hogy messzire jutnál.”
