Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - SZEMLE - Apáti Miklós: Ecce poeta: Ágh István
található a Tűnő világosságom című vers, melynek alcíme: Irkámmal negyed századdal később. E régi irkában — csak újabban emlegetik iskolamestereink füzetnek — gyermeki egyszerűségű, tisztaságú verssorok vannak. E gyermeki versek tisztasága azonban nemcsak a benti tisztaságából született nemcsak afféle manipulált tisztaság, neveléssel elérhető tisztaság termi itt önmagát. Az első vers röviden arról szól, hogy két gulyát őrző gyerek észreveszi, hogy piros az ég alja. Meg kell nézni, mi lehet ott. Palkó mondja: vörös csillag udvarában szívek nyílnak, aki fölött a csillag áll, az mind jobb jövendőt talál, menjünk arra. Hogy ki lehet Palkó, — meg Jankó, a másik gyerek — ez nem derül ki a versből. Az sem, hogy miért épp a vörös csillag jut eszükbe arról a mindennapian egyszerű természeti tényből, hogy vörös az ég alja. Talán mert megtanították őket rá. És milyen messzire, milyen messzire lehetett a gulyától ama csillag? Igen, a korai tudás ilyen veszélyes. Irkámat úgy olvasom, mint betűvetésre tanított majom ... írja versére válaszul huszonhat évvel később a huszonhat évvel későbbi Ágh István. Majd elővesz egy másik verset, majd még másikat, s mintegy magának válaszolva egyszerre negyedszázaddal korábbi énjének is válaszai, miközben huszonhat évvel korábbi énjét keresi: ... bámultam egyszeri csikóháton tűnő világosságom. Egyszerre rögzíti viszonyát ebben a bravúros versben a természethez, a társadalomhoz, a közösséghez. Ami az elmúltban értékes, azt meg kell őrizni, mindenáron, mindenképpen. Ami értéket nem hordoz, ami csinált, ami rossz, azt meg kell változtatni. Ami az emberben gyermekien jó volt, emberi volt, azt őrizni kell. Ami a gyermekbe mesterségesen, természetétől idegenül került, ha jó, ha rossz, azt el kell dobni, — meg kell változni. Vagy észre kell venni azt, ha megváltoztunk. Jóra, vagy rosszra, csak ez a kérdés. * Ágh István jóra változott. Megértette, vérében hordja a hűtlen hűség fogalmát, a természetesen termő ambivalencia megbecsült, tábornoki rangú foglya. Ez az ambivalencia folytonosan átjárja legfontosabb verseit. Ami újat mond természetről, szerelemről, halálról, az tulajdonképpen nem más, mint e fogalmakhoz való viszonyának ellentmondásossága. Ez az ellentmondásosság ugyanakkor jeles, esztétikai értékű tükörképe a valóságnak. De hogyan csinálja? ragyogtam s a lakomában megkérdezték te jól vagy? Nem, Ágh István nincs jól. Azért nincs jól, mert a lakomán jól volt, nem vett észre valamit, amit észre kellett volna vennie. Ezért válik hangja gyakran és mégis váratlanul ironikussá: parasztok proletárok zsákban hozzák a világot S mert az ember mégiscsak „melegségre vágyik,” legalábbis Örkény István szerint, úgy tűnik, hogy a parasztok és proletárok sem tévedhetetlenek, hiszen nekik a mondókéban meleget kéne hozni. Vagy mégis ők hozzák a világot? Alighanem, hi- hiszen ők nem csupán Sándorok, Józsefek, Benedekek. Annál ők sokkal többek, fontosabbak. Ilyen kerülőkön kanyarítja ki mégiscsak hitét, az elvesztett hitet magának és nekünk Ágh István. Mert ha nem tudja naponta visszaszerezni naponta-hitét, emberségét az ember, akkor félő, hogy nem más, mint — a már az ismerős hasonlat is visszatér — ... egy sorstalan majom a végetlen homokban (Magvető) 477
