Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - SZEMLE - Apáti Miklós: Ecce poeta: Ágh István
sora eleven ünnepe a léleknek. Másik oldalról nézve: azt is megtanultam, hogy csak nagyon ritkán születhetiik valódi költői pálya, ha a költő túlságosan készen pattan elő, a költészet több évezredes eszköztárának vértezetében. Igaz, sebezhetetlen, de ezzel saját mozgását is nehezíti; olyan mint a vérteshadak vasba gyömöszölt vitéze. Szinte ártalmatlan, olyan lassú és tehetetlen, ám a kézfogásától — hacsak nem vagyunk Toldi Miklósok — óvakodni kell. Ma már tudom, hogy a hibaszázalék emlegetése nem visz sehová, semminek a valódi megértésében nem segít. Az efféle gyanakvás rosszabb, mint ha az ember a csoda megszeplősödését lesi. Még egyszer hadd írjam le: Ágh István már régóta nem ír rossz verset. Selejtet nem gyárt, a termelési eredmények fordított sztahanovistája ő. Minél többet ír, annál tökéletesebb, annál hibátlanabb, ami kikerül műhelyéből. Műhelyéből? Láttam kicsike íróasztalát Zuglóban. Egy valamirevaló, magát valamire tartó varrónőnek, barkácsolónak, akvaristának nagyobb és tágasabb a műhelye. Mégis innen indul el, zsebbe dugott verssel, kávéházba, szerkesztőségbe, kocsmába: szívesen, boldogan mutatja meg a végeredményt. Nem is csak megmutatja: felolvassa. Kicsit kántálva olvas, a ritmust, a gondolatot, a költői képet átvilágító képleteket hangjának tekintetébe, fényeibe emeli. Hogy értsük, hogy szeressük. Nagyon szépen olvas. Nagyon szép verseket. * Még mindig az elején vagyunk, még mindig a nehezénél. Következel? Következem? Elég a féltő jóslatokból, mindenki méreggel itat, aki jósol! Arról van szó, hogy meghalunk. Ennyit a gyerek is tud az irodalomról, a költészetről, az életről. Hogy meghalunk. De mi legyen azzal, aki a korán elmentekhez méri mindennaposán magát? És miért mentek el másak olyan korán? Honnan a lehetőség, hogy akárki olyan korán elmehet? És miért a jók? Nincs válasz. Nem lesz válasz. De van remény, groteszk, keserű, sokértelmű remény, hogy lesz valaki hamutalpú, kék cipővel kirúg « tavaszba, valaki játékká lett Ymozdony-kér ekét levágott kezével nekem gurgatja. Olyan sokszorosan, belülről és szervesen ellentmondásos ez a négy sor, hogy olvasó legyen a talpán, aki a sok egymásnak ritmikusan ellentmondó képből, szóhasználati módból kiválasztja a legfontosabbat, a legtitkoltabb mondandót. Talán tévedek, ám én a játékká lett-re szavazok. Arra, hogy a levágott kéz gurította játék-mozdony ütése nem halálos. Nem szabad tévednem. Ez a halállírának emlegetett — inkább csúfolt — költészet tündéri színekben tombol, mint a hosszú rét kikericslángú parcellája, hisz még a tavaszba kirúgó láb is színes sportcipőt visel, hisz mindig várható egy nőstényangyal, hisz Ágh István le meri írni: hogy itt még élni érdemes * Ami a Nagy lászló és Juhász Ferenc nemzedéke utáni költészetből leginkább hiányzik, az a sajáttá lett mítosz, a sajáttá lett hely és idő kivívása, a sajáttá lett önérték, a természethez és a társadalomhoz való viszony kialakításának egyedisége, sajátszerűsége, a nyelvhez fűződő viszony egyéniesülése, a költői egyénnek virtuális és mégis mindennapi társadalmasulása. Akiknek erre a legtöbbet emlegetett hiánynak betöltésére a legtöbb esélyük van, azok között elsőül kell kimondanunk Ágh István nevét. Helyzetrajz tanulsággal című ciklusában tanúságot tesz Ágh István arról, hogy tisztában van a feladattal, de tisztában van e feladat nehézségeivel is. E ciklusban 476
