Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - SZEMLE - Laczkó András: Hajnal Anna költészete
kapubolt itt életem, / mint a pókot fonalán / függve tart a félelem, / reszketett a fu- valom... I sírás himbál ideát, / néha kinyílik egy ajtó / s idesüt a túlvilág” (Túlvilág). Közvetett jelzései ezeik a háborúnak, de félreérthetetlenek. Mert az, hogy hiába próbálja felidézni az „ifjú kedv”-et a tél miatt, legalább annyira vallomás, mint a halott fatörzs képe, hiszen a valóság látomása ilyen: De füstje van, nem illata, de korma van, nem harmata. A csillag motívum felerősödése (Kit hívjak én?, Tört sorok az elhagyatottságról, A csillagokhoz) mintegy előrevetíti a Szörnyek pusztulását. Gondosan mérlegelt válogatás eredményeként ezt a pályaszakaszt A szabadsághoz írt óda zárja le az összegyűjtött 'verseik kötetében. A fagy felengedésével intonált változás a belső felszaba- dultsággal egybekaposolódva a 'kozmoszig szárnyaltatja. A világ ismételt, újbóli birtokbavételének szándéka nagyobb ívű lírai kalandozásra készteti a szülőföld tájain. A Gyepűfüzest ugyan elbeszélő költeménynek jelzi, de voltaképpen különféle költői motívumok egybejátszása történik — a friss szellőknek megfelelően az optimizmus jegyében. A kísérlet jelentősebb annál, mint a kritikai visszhang-nélküliségből következtetni lehetne. A bővebb magyarázathoz adalékként annyit feltétlenül szükséges megemlíteni, hogy Hajnal Anna egyik első követője volt annak az útnak, amit Szabó Lőrinc Tücsökzenéje mutatott. Az egybeesés az önmagára találás („feltámadtam” mondja) és a haza boldogabb korának ideje között a hang átforrósodását eredményezi. Nem mindig látványosan, de újabb fordulópont érik. Ez persze nem probléma nélküli számára. A kifejezési eszközök módosítását igényelte az „eljött jobb kor”. Addig Vörösmarty, Berzsenyi példája egyrészt az antik mértéket követi tette, másrészről a himnuszok és énekek a nyugat-európai verseiéshez vonzották. S itt az asszimiláció tekintetében szép eredményeket ért el. A történelmi idő változása viszont arra késztette, hogy időlegesen szakítson ezekkel, s a magyaros verselés hagyományainak továbbépítésével kísérletezzen. Szó szerint kell érteni a kísérletezést, mert ez az eszköz valahogy nem idomult igazás a kezéhez. Míg korábban a legtöbb élmény, impresszió csaknem azonnal lírává lényegült, addig a harmadik pályaszakaszban (1948—1955) modoros stilizáció, indokolatlan nagyítás, mesterségesein fokozott tűz tűnik elő: „Világvégi tengereknek / ideloccsan súlyos habja, / világvégi viharoknak / idegördül taraja” (Óriások százada). A szótaghangsúly ismétlődése ezekben a darabokban — néhány kivételtől eltekintve — pontos, de a rímelés, a sorok lezárása szándékosan kihegyezett, olykor monoton. Ezen időszak versei végső soron belesimulnak a magyar líra akkori átlag- képébe, abba a kórusba, amely épp azt bizonyította, hogy a politikai költészethez „határozott és különleges tehetség” szükséges. A hit őszintesége Hajnal Annánál nyilvánvaló, de a megvalósulás — megfelelő eszmei háttérfedezet hiányában — kívánnivalókat hagyott. A könyv harmadik ciklusából néhány vers emelkedik csupán az alkaímiság fölé: Óda, Leninhez, Téli Dunatáj. Az utóbbiban sem sikerült teljesen a természetélmény és a lelkesítő lezárás ötvözése, de a belső lelkesültség feledteti ezt: Szikrát vető gyémánt hideg, nincs víz, nincs part, nincsen sziget, szűz takarók, dunnahavak, gyémánt mezők, az ég alatt, egy nyúl nyoma, mint írott dísz, gyöngyirás fától fáig visz: az élet írt hős levelet, hogy győzni kell s győzni lehet. Ha nem is hamar, évek alatt bebizonyosodott a költőnő számára, hogy lírizmu- sának nem ez az éltető világa. A pályamódosítás most sem látványos, inkább jól előkészített, megérlelt. Egy szilfa halálára című versének utolsó sorában lévő jelzős szerkezet — „nagy törvény” — mutatja, hogy az ötvenes évek közepén újólag az élet és halál, a természeti lét jelenségei vonják magukhoz figyelmét. Maga a költőnő nevezte ezt visszafogadásnak, visszaérkezésnek. Hozzá kell tennünk, hogy az iránymutató szónak itt tartalomminősítő szerepe van. Nyilvánvaló, hogy aki visszatalál, az nem ugyanazt látja és értelmezi már, amit korábban. Hajnal An469
