Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Bödőcs Pál: Gyimesi siratóének

A sebesség elsöpörte a látottakat és újat hozott helyükbe. Bal oldalt magas, szürke kőkerítés takarta el a hegyoldal zöldjét. A kerítés tetején szegesdrót görbe szálai éktelenkedtek.

— Fiatalkorúak börtöne — adta meg János a gyors felvilágosítást.

A három gyimesi falut — Felsőlok, Középlok, Gyimesbükk — összenövesztette a betonút ága, a keleti oldalon pedig a dél felé kanyarodó Kárpátok tolta szorosabbra egymáshoz őket, lezárva a völgyet a gyimesbükki új templomnál az alacsony medrű, de köveket pattogtatóan haragos Tatros patakkal is.

József megállította az autót és felvezényelte társait a templomtoronyba. Tempósan magyarázott, mi-mindent lehet látni még onnan.

Megjelent egy fiatal pap a templom előtt álló, faragott tölgyfából kivirá- goztatott új, hatalmas székelykapuban; József kérésére csak helyeslőén biccentett, majd vezetőnek ajánlkozva el is indult a bejárat felé. A harangokat nemrég öntötték Kézdivásárhelyen, s az idegenből jött férfi önkéntelenül is Gábor Áron nevét kereste rajtuk.

Ismét felparázslott nyugtalansága. A színes szalagokra bomló táj rángatta tekintetét, eltépte a pontos megfigyeléstől, végtére megadta magát társai lelkendező szavainak.

— Az ott balra a középkori székely határőrbástya!

— Hol?

— Ott ahol mutatom! Nem látod?

— Azok a romok?

— Igen, a romok. Mellette az Árpád-kori templom. Csak a bejárat faragott kőíve maradt meg. A küszöbről kelet felé már Moldvát láthatod. Jobbra, ahonnan jöttünk, hosszában a Gyimes Völgye. A többi csángó falu már túl esik a Kárpátokon, azok ott lettek otthonosak a bujdosásban.

—No, de menjünk, ne vegyük el a tisztelendő úr drága idejét, vár rá a malterhordás — mondta József, és elindult lefelé a lépcsőn.

— Most a kórus betonozása folyik, nézzük meg, hátha kedvet kapnak hozzá — szólalt meg a gyimesi pap.

— Sietős az útunk, sötétedésre Szeredában kell lennünk, de majd visszajövünk s megnézzük, rendesen megcsinálták-e helyettünk — jött vissza a válasz Józseftől.

Az idegent már nem vidították az évődések, s az autóban ülve, cigarettázva, úgy érezte, végérvényesen magára maradt. Kinek magyarázkodna. Ezeknek az embereknek — nem tudják mekkora a szerencséjük — egy tőről fakad a tréfájuk s a bánatuk. Az ő világában bonyolultabb hangjegyeket kell leénekelni, nem az ősi pentatont.

Fújta a füstöt, nézte a szembejövő csángókat, a fiatalok farkastekintetét, az idősebbek összeaszalódott fejét, és bánatában röpülni szeretett volna innen, de az autó csak lassan térítette mögéje az enyhén szürkülő délutánban az estére készülő csángó falu képét. Nincs magyarázat: csak valóság. A többi azon múlik, kinek mennyire telik az erejéből s az alázatából. És mégis — életének bármely helyzetét, itt, ezen a vidéken összeálló dalok tudták teljesen elfogadtatni vele.

Dúdolni, majd halkan énekelni kezdett:

Ha folyóvíz volnék bánatot nem tudnék, hegyek, völgyek között zengedezve járnék.

40