Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Bödőcs Pál: Gyimesi siratóének

József hirtelen fékezett, az idegen elfelejtette a dalt.

Közvetlen előttünk egy almazöld személyautó állt, elejével az út közepe felé fordulva. Az autó még nem gátolta a továbbjutást, de mellette az út túlsó, kerülő oldalán fekete kupac látszott. Kétfelől a padkán s a házak előtt emberek álltak, valami különös parancs vezényletére, merevségükben s némaságukban megdöbbentő híradással. Baleset. Ember fekszik az úton.

A három utas kiugrott az autóból. József rákiáltott a tehetetlenül álló csoportokra.

— Mit bámulnak!? Segítsenek!

Nem mozdult senki, ők hárman siettek csak oda az elterült emberhez. Amikor felemelték a véres fejet, felmorajlott az összeverődött nép. Mintha tetemet vettek volna ki a sírból, s egyre többen ismernének rá.

— A részeges kőműves ni, András Péteréktől.

— Éppen az.

— Reggel már dülöngött, láttam András Péterék udvarán. Péter, az idős elkergette. Mondta, akkor jelentkezzék, ha egyenesen tud járni.

— Ez már kiegyenesedett, talán meg is halhatott.

— Kié az autó, ki ütötte e! ezt az embert? — kiáltotta József.

Magas, harmincöt év körüli, munkásruhás férfi állt oda melléjük.

— Velem történt ez a szerencsétlenség.

— Meg ezzel a félholttal, de lehet hogy már egészen az. Fogja meg maga is. Bevisszük a mi komcsinkkal a középloki kórházba. Maga tudja, hol van? — csapkodtak József kemény szavai.

— Tudom, én tudom — válaszolt a férfi. Ahogy tudatosodott benne a szerencsétlenség, egyre inkább elveszítette kemény tartását, mintha pillanatok alatt összement és kilazult volna minden porcikája. A hangja hol suttogott, hol meg rekedtesen erőlködött.

Hárman vitték az összetört embert a terepjáróhoz. Az idegen rosszul érezte magát, szédült, megemelkedett a vérnyomása. A személyautó sugárzó, repedt üvegére meresztette a szemét, de hunyorgott tőle, mintha a napba nézett volna, majd elindult Józsefék után, hátha segíthet valamit.

A nap piros körbe zárta a tüzét és vitte le a hegyek mögé.

Az idegen férfi nagy üggyel-bajjal hajtogatta a terepjáró hátsó ponyvaoldalát, amikor először meghallotta az asszony hangját. Rémület és sírás darabolta hangon, egészen közel hajolva beszélt a véres fejhez. Karcsú, barna kontyos, kellemesen teltarcú nő volt, s a férfi igen kívánatosnak találta. Egy pillanat alatt jobban érezte magát. Az első nő. ezen a vidéken, aki nem csupán kuriózumot jelentett számára. Könnyűvé vált a feje, és élvezni tudta a hegyekből napszálltával érkező hűvös szellőt. Bensőjét végigfutotta az égető szégyen. Az asszony átváltozott bajba kergetett fekete madárrá. Szavai is, ahogy ráhajolt az eltorzult fejre, rémült madárhangon vergődtek.

— Hová vitte magát a részeg feje? Jaj, miért terelte magát éppen mi elénk az Isten! Jaj Istenem, Istenem! Mit vétettünk mi magának, hogy elvette tőlünk a napot, elrontotta az életünket. Jaj a földbe tapostad a szép családomat, miért kell nekünk a te véredet látni, te ördögfia, pokolféreg, te! Nem tudtál elveszni magadban, bennünket is össze kellett vérezned? Miért engedted igazságos Isten? Miért engedted? — hirtelen felegyenesedett és az útszélén állókhoz fordult.

— Ugye látták, mit csinált ez az ember? Elmondják majd a rendőröknek, ugye? Dülöngélt az út közepén. A férjem lassított, dudált, letért egészen jobbra, ez meg mintha öngyilkos akarna lenni, féloldalt fordulva fejest ugrott valóság41