Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Megfordult. Abban a pillanatban, mintha egy hangszer szólalt volna meg.

Lerúgta a poros szandált, a rivalda szélére állította. Ügy gondoltam, húszéves lehet. Megrázta rövid, szőke haját, mint egy szép, fiatal állat a sörényét, és táncolni kezdett. Először csak megszokásból, mint akinek néhány bemelegítő mozdulatra van szüksége, aztán... Nem tudom elmondani. Nincsenek hozzá szavak. Annyit mondhatok csupán, hogy a tánc, amit bemutatott, mintha a földből és a levegőből keletkezett volna. A talpánál kezdődött, haladt fölfelé a lábán, a derekára kígyózott, a karjaira, egészen föl a fejéig. Az egész test, maga volt a tánc.

Hazafelé a helyiérdekűn megkérdeztem Gáspár Bubutól, hogy ismeri-e a lányt.

— Sohase láttam — rázta a fejét.

— Talán ő a tánctanár — mondtam bizonytalanul.

— Lehetséges.

Nem akartam többet kérdezni, pedig semmit se tartottam annyira fontosnak, mint hogy legalább a nevét megtudjam. Aznap este nehezen aludtam el. Vágyódtam a lány után, de tisztában voltam azzal, hogy nincs sok esélyem. Mit akarhatok én egy lánytól, akit nem ismerek, és aki olyan csodálatosan táncol, amihez foghatót én még nem láttam.

Hétfőn este átjött hozzám Gáspár Bubu.

— Megvan a neve! — lelkendezett. — Nem tánctanár, hanem a gépkönyvelésben dolgozik. A lakása a Csobánc utcában van, a nyolcadik kerületben, és egy vasúti forgalmista udvarol neki.

Még aznap este levelet írtam Gál Nórának.

Nem törődtem azzal, hogy a levelemet esetleg a szemétkosárba dobja, vagy el sem olvassa. A szégyenre se gondoltam, hogy a levéllel kiszolgáltattam magamat. Nevetség tárgya is lehetek. A forgalmista idegessé tett, és úgy éreztem, amíg választ nem kapok, minden perccel hátrányba kerülök. Féltékenységnek nevezném.

Három nappal később, már fél hétkor beültem a Lokomotív cukrászdába, ahová Gál Nórát levélben meghívtam. A kis asztalra újságot terítettem magam elé, de olvasni nem volt türelmem. Lopva körülnéztem: hány tanúja lesz a szégyenemnek? Nem sokan voltak. Az udvarra néző ablaknál két idősebb nő beszélgetett. A belső termet az előtértől elválasztó bársonyfüggöny szárnya alatt három vidékies külsejű férfi ült. Visszafojtott hangon vitatkoztak. A személyzeti kijárónál egy borotválatlan férfi ült a sarokban. A ruházata se volt bizalomgerjesztő. Három üres pohár állt előtte az asztalon, a negyedikben volt még valamennyi rum. A osavargófélét és az üres poharakat látva egyszerre rádöbbentem a tévedésemre: gondatlanul, könnyelműen már a kezdet kezdetén mindent elrontottam. Miért ide hívtam? Hogyan jutott eszembe ez a hely? Lehet, hogy ide el se jön. S ha eljön is, de meglát, nem fordul-e rögtön vissza az ajtóból? Mit mondok majd neki? Mi legyen az első mondat? Az első szó?

Ilyen kérdések kínoztak, míg várakoztam.

Ahogy visszaemlékszem, még annyi történt, hogy a konyha felől bejött egy tanulólány, és sorban felgyújtotta a fali égőket.

Aztán az ajtóban feltűnt Gál Nóra.

Megállt a bársonyfüggönynél, belekapaszkodott, mint egy színésznő, aki éppen csak kitekint a nézőtérre. Az volt az érzésem, hogy nagyszerűen ért az ilyen rejtett tartalmú mozdulatokhoz.

Felálltam, odamentem hozzá. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Magasabbnak képzeltem.

— Azt hiszem, engem keres — szólítottam meg.

Gál Nóra felrántotta a szemöldökét: vékonyan kifestett, fekete félkör volt. Nem színlelt meglepetést, ennek örültem. Fürkészve nézett rám. Égő, fekete szeme volt. A szem fehérje csillogott, mint a porcelán.

— Magát? — szólalt meg elkésve.

— Én írtam a levelet — mondtam. Zavarban voltam, elvörösödtem az izgalomtól.

Arca közelebbről nézve szomorúnak látszott.

— Majdnem úgy alakult, hogy nem jöhetek — mondta, miután leült. A táskáját

az ölébe tette. '

— Közbejött valami? — kérdeztem.

— Kilátásba helyezték, hogy félvesznek az építők táncegyüttesébe. Délután voltam felvételin.

436