Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Ugyanazt éreztem, mint szombaton este, amiikor még semmi bizonyosat se tudtam felőle, csak megpillantottam, de ez oly kevés volt, hogy minden erőfeszítés hiábavalónak látszott. »

— Maga nagyon szépen táncol — mondtam.

— Ügy gondolja? — nézett rám.

— Eddig még csak egyszer láttam, szombaton az autógyárban, de biztos, hogy mindig nagyon szépen táncol.

— A levélben is írta, hogy a gyárban látott.

— Igen, a főpróbán. ,

— Hogy került oda?

Elmondtam.

Gál Nóra maga elé bámult az asztalra, mint akinek eszébe jutott valami, és most afölött tűnődik.

— Annál én sokkal többet tudóik, mint amit maga szombaton. látott, mégse biztos, hogy felvesznek az együttesbe — mondta.

— Nincs az a bizottság, amelyik föl ne venné magát. Elég, ha csak annyit mutat be a tudásából, amit én láttam.

Elmosolyodott. Fáradtan, mint a beteg.

— Igazán kedves, hogy ennyire bízik bennem, de van egy orvosi vizsgálat is.

— Csak nem beteg? — néztem rá aggódva.

— Három éve tüdővérzésem volt. Azóta rendszeresen vért köpök.

Megijedtem. Ügy éreztem: az én segítségemre volna szüksége, de fogalmam se

volt, hogy mi a teendőm. Nem szólt többet a tüdejéről, arckifejezése azonban értésemre adta, hogy szerencsétlennek érzi magát.

Megitta a kávét.

— Hány óra van? — fordult hozzám.

Volt egy karórám, amit az uszályosoktól vettem még Sztálinvárosban, de rendetlenül járt, hol késett, hol pedig sietett, így csak nagyjából tudtam az időt.

— Negyednyolc körül — mondtam.

— Akkor haza kell mennem.

— Dehiszen nincs itt negyedórája — néztem rá meglepetten. — A levélről még

szó sem esett.

— Mit mondjak róla? — rántotta fel Nóra talányosán a szemöldökét. — Maga írt, és én eljöttem.

Ideges voltam. Tehetetlenné tett azáltal, hogy menni akart.

— De nem tudta, hogy én írtam — mondtam ostobán.

— Tudhattam is, nem?

— Honnan?

Ügy nézett rám, mint aki belefáradt egy hosszú órák óta tartó beszélgetésbe, és többet már nem tud mondani. Valameddig szótlanul ültünk. Eltelhetett egy perc. Vagy kettő? Én tudtam volna mit kérdezni. Mondani is.

Felállt, Most vettem észre, hogy fehér kesztyű van a kezén. Nem emlékeztem, hogy mikor vette föl. Amikor kezet fogtunk, még nem volt rajta.

— Talán megsejtettem, hogy maga írta. Egyelőre elégedjen meg ennyivel — mondta, és elindult kifelé.

Kint megvárt.

— Villamossal megyek — mondta.

— Elkísérem.

— Most ne kísérjen el — nyújtotta a kezét. — Amit pedig mondott, arról majd gondolkodom.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondtam neki, amiről gondolkodni fog.

Rossz érzés fogott el, amikor felszállt a villamosra. Amire vissza tudok emlékezni: ellenszenves volt a fölényessége, ahogy negyedóra után otthagyott, az idő rövidsége is nagyon ellenszenves volt, a fehér kesztyű, még a tüdővérzés is. A mi családunkban a nők nem így viselkedtek, kivéve a nővéremet. Mindezek ellenére Nóra máris olyan közel volt hozzám, hogy amikor elindult a villamos, úgy éreztem: kezdek kétfelé szakadni.

Igen és nem. Ugyanabban a pillanatban.

437