Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Tudtam, hogy a gépkísérleti intézet, ahol Gáspár Bubu függetlenített DISZ-tkkár volt, komoly hely, ahova még karbantartónak is érdemes bejutni, és azzal is tisztá­ban voltam, hogy Gáspár Bubu nem most találta ki, amit mondott, mégsem adtam választ. — Én a helyedben megpróbálnám. Később minden megváltozhat — biztatott. Hallgattam, mint aki a válaszát fontolgatja. A csónakot kihúztuk a homokra. A kis erdőben kerestem egy cöveknek alkalmas fadarabot, levertem a földbe jó mélyen, és rákötöztem a csónakláncot. — A nehézipari tárcához tartozunk, és ez sokat jelent — mondta Gáspár Bubu, miközben a csónakból kiszedte a holmit. — Szó van a központi műhely bővítéséről, és egy másik szerelőcsarnok építéséről is. Ha kigyógyulsz a mélyépítőkből, még jó káder válhat belőled. Tőle is egy hét gondolkodási időt kértem, de már a hét elején igent mondtam. Ügy gondoltam: mostanában sok volt körülöttem a mozgás, nem árt egy időre meg­állapodni. Az apám huszonhét évig szolgált egy helyen, ón három év alatt négyszer váltottam. S nyilvánvaló volt, hogy nem sikerült a visszatérésem a régi munkahelyre, sokáig nem maradhatok. Látta ezt rajtam a művezető, érezték a társaim, de nem szól­tak. Valószínűleg a párttitkár is sejtette, hogy valami nincs rendben körülöttem, mert azóta se hivatott, hogy elmondjam, mi történt a mélyépítőknél. Gáspár Bubuval megint olyan lett a barátságunk, mint évekkel azelőtt. Nem beszéltünk róla, de mind a ketten tudtuk, hogy azon a nyáron, amikor meghalt a nagymamája, majd közös tervünket felrúgva beiratkozott az egyetemre, cserben­hagyott engem. Az volt az érzésem, hogy most helyre akarja hozni. Mindenhová meg­hívott, vagy elvitt magával. Nem vonakodtam, de azért nagyjából tudtam, hogy mit fogadhatok el, és mi elől kell kitérnem. Nyomon követtem, hogyan vezet rá a magam valóságára. Felnyitotta a szememet, és megértettem, hogy az olyan kudarc, mint az enyém a mélyépítőknél volt, még nem ok arra, hogy feladjam. Módszeresen foglal­kozott velem, mint egy tanítvánnyal. Láttam, hogy az eszköze vagyok, de nem bán­tam, mert neki köszönhettem, hogy igyekeztem elfelejteni azt, ami már mögöttem volt, és félnyitotta a szememet, hogy miben hasonlítóik másakra, és miben különbözöm. Gyakran átjött az albérletembe, egy héten többször is. Vagy én mentem át hozzá. Tanácsokat adott, hogy milyen könyveket vegyek magamnak, hogyan rendezzem el a kis holmimat. Az ő révén jutottam egy hatlámpás világvevő rádióhoz is. ö ta­lálta ki, hogy a mosdóállvány elé függönyt kell akasztani. A heverő mögé raffiát szögeztünk a falra, és a háziasszony engedélyével falilámpát szereltünk föléje, hogy a heverőn fekve is olvashassak. Egyik este kissé italosán mentem át hozzá, amit addig sohase tettem meg. Az öreg hintaszékben ült. — Szombaton este kimegyünk az autógyárba — fogadott. — Mi lesz ott? — kérdeztem, és távolabb ültem le, hogy ne érezze meg rajtam a sörszagot. — A gyár kultúrcsoportja műsort ad nálunk a jövő héten. Meghívtak, hogy néz­zem meg a főpróbát. — Pont szombaton? — Más dolgod van? — Két olyan filmet játszanak, amit megnéznék. Gáspár Bubu úgy ült a hintaszékben, mint egy öregember. Léhunyta a szemét, mintha aludt volna. Végül úgy gondoltam: fontos lehet neki, hogy én is ott legyek. Sohase fordult meg a fejemben, hogy mit ad ő a barátságunkba, és mennyi a ream háruló teher. A főpróbát a gyári kultúrteremben tartották. A nézőtéren ültem, a hetedik vagy a nyolcadik sor közepén. A műsort a színjátszók kezdték, mint kiderült, Gorkijtól próbáltak valamit, majd egy őrvezető elmondott két verset. Végül megjelentek a népitáncosok. A harmonikás leült a rivalda szélére a nézőtérrel szemben, a lábát belógatta a zenekari árokba. Minden kis részletre pontosan emlékszem. A díszletre, amely egy erdei házat ábrázolt, távolban egy közeledő vadásszal. A táncosok kipi­rult arcára is emlékszem, és a porra, ami a dobbantások nyomán felszállt a desz­káról. S akkor megjelent Gál Nóra. Háttal állt a nézőtérnek, kezével a színfalba kapaszkodott. Az arcát egyelőre nem láthattam. A rövid, parancsoló mozdulatokból, a határozott fellépésből arra gondol­tam, hogy ő a tánctanár. 435

Next

/
Oldalképek
Tartalom