Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Tetszett, ahogy könnyedén felhozta Napóleont és Kutuzovot, bár a párhuzamot még mindig nem nagyon értettem. Visszagondoltam az üvegszemű műszaki rajzolóra, a piros fedelű albumra, aztán a többiekre, a szerelőkre, bérelszámolókra, takarítókra, művezetőkre, építésvezetőkre, de nem láttam ellenséget bennük.

— Gyere csak ide! — szólított Gáspár Bubu.

A termésköveken egyensúlyozva lemásztam a vízhez.

— Még mindig nem világos? — kérdezte.

Vállat vontam.

— AJkkor még egyszer elmagyarázom, hogy mit kellett volna csinálnod a mélyépítőknél.

A folyóra mutatott.

— Meddig bírod ki a víz alatt? — kérdezte.

— Fogalmam sincs.

— Szerinted melyikünk bírja ki tovább a víz alatt? Én vagy te?

— Nem tudom.

— Kipróbáljuk?

Elveszítettem a kapcsolatot Gáspár Bubu gondolataival. Várakozva néztem rá.

— Egyikünk a víz alá dugja a fejét — mondta —, a másik addig méri az időt. Utána fordítunk.

— Nem bánom — válaszoltam bizonytalanul.

Gáspár Bubu lekapcsolta a karóráját. A fémcsatok lánctalpas szövésén ragyogott a fény.

— Erre nyugodtan rábízhatjuk magunkat — mutatott az órára.

Derékig gázoltunk a vízbe.

— Ki kezdi? — kérdezte Gáspár Bubu.

— Te — válaszoltam én határozottan.

Gáspár Bubu néhány légzőgyakorlattal kezdte, majd megszívta a tüdejét levegővel. A törzsét kiemelte a vízből, az orrát két ujjal összecsípte, a karjával röviden jelzett, aztán a víz alá merült.

Feszülten figyeltem az óra mutatóját, egyetlen másodpercet se mulasztottam el.

Gáspár Bubu prüszkölve emelkedett ki a vízből. Vizes haját félresöpörte a szeméből.

— Mennyi volt? — kiáltotta.

— ötvenkét másodperc.

Én következtem. Minden előkészület nélkül befogtam az orromat, és intettem Gáspár Bubunak, hogy kezdheti az időmérést. Lebuktam a víz alá, és hogy köny- nyebben teljen az idő, számoltam magamban. Negyvennél kezdett feszülni a tüdőm, ötvennél már fájt, de elhatároztam, hogy ötvenhétig mindenképpen kibírom, ha ott ájulok is el a vízben. Hatvan másodperc után még maradtam egy kicsit, de már nem számoltam. Eltelt valamennyi idő, mire felfogtam a fényt, a táj is alakot öltött, s végül eljutott hozzám Gáspár Bubu hangja.

— Sajnos, ez csak ötvenkét másodperc volt — mondta.

— Hogyan? — lepődtem meg, és kigázoltam a partra. Az óra számlapját néztem, mintha az magyarázatot adhatott volna.

— Sajnos, csak ötvenkettő volt — ismételte Gáspár Bubu.

— Biztos ez?

Gáspár Bubu nem válaszolt. Széttárta a kezét, jelezve, hogy többet nem tehet.

Kifeküdtünk a homokra.

— Érted már? — kérdezte Gáspár Bubu.

— Mit?

— Amire kíváncsi voltál.

Megértettem, hogy.mire gondol,

— Így kellett volna a mélyépítőiknél? — kérdeztem.

— Másképp sajnos nem lehet.

Nem úgy fogtam föl, hogy leckét kaptam tőle. Sőt, arra gondoltam, ha nem barátok volnánk, az ötvenkét másodpercet nehezen bocsátanám meg.

— Gyere át hozzánk dolgozni. Elintézem neked — mondta visszafelé a csónakban. Talán azt gondolta, megsértődtem, és ki akart engesztelni.

— Mit csinálnék én ott? — kérdeztem.

— Már érdeklődtem. Van hely a karbantartó műhelyben.

— Csőszerelő nem kell?

— Jobbat egyelőre nem tudok — válaszolta Gáspár Bubu.

434