Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

rektartás egyszer se érkezett a címére. Anyámat a háború elvitte Auschwitzban. Talán a nagymama tudott valamit, de most már ez is örökre titok marad.

Gáspár Bubu még azon az őszön beiratkozott az egyetemre. Meghiúsult a nagy csavargás. A vasárnapok is megváltoztak.

A régi vasárnapok emléke és hangulata fogott el, amikor Gáspár Bubu a mozi előtt azt mondta:

— Jövő vasárnap kimehetnénk a Dunára, szerzek csónakot.

Az evező, a szerszámos tarisznya és az italos üveg nekem jutott. Gáspár Bubu a kiránduló dobozban a szalonnát hozta, s a hóna alatt szorította az előre kifaragott nyársakat. Leereszkedtünk a vízhez. A keskeny homokpartoin várt ránk a gépkísérleti intézet félig a szárazra húzott horgászcsónakja. Gáspár Bubu megmártotta a lábát a víz szélében, majd letoltuk a csónakot a homokról. Gáspár Bubu az evezőt nekitámasztotta a fenéknek, és kilöktük magunkat a nyílt vízre.

Elnéztem Gáspár Bubut. Szélesen evezett, a csónak oldalától messze eltartva a lapátot. Ügy láttam: soványabb és fehérebb, mint amikor még együtt dolgoztunk. Fiatal korára a haja erősen megritkult. Az egykori kerek cipófej vidámságát felváltotta a kiálló csontok keménysége. Két oldalt piros volt az arca. Panaszkodott, hogy valamiféle bőrbetegség kínozza, de nem kap rá jó kenőcsöt. Kamillával szokta borogatni, de nem sokat használ. Azt gondoltam magamban: nem úgy néz ki, pláne így fürdőruhára vetkőzve, mint egy nagy kísérleti intézet DISZ-titkára. Efölött elgondolkodtam egy darabig.

Keresztben haladtunk a folyón, a sodrás magához húzott bennünket. Gáspár Bubu a csónak keresztlécén megtámasztotta a lábait, kissé hátradőlt.

— Szép pénz; de adhatsz-é hát mimdenik szűkölködőnek? — nézett rám komoran, ugyanakkor mégis valamiféle megnyugtatással, hogy ne vegyem komolyan, amit mond.

— Visszadja-é ez a hallottakért hullt könnyeket? Ha mást nem adhatsz, úgy annál, kinek adsz, még szegényebb vagy ...

Elnevette magát.

— Tiborc voltam egyszer, még a MADISZ-kultúrversenyen, és azóta nem felejtettem el. Sőt, dramaturgiára is jártam egy ideig.

Nem a régi Gáspár Bubu volt. De ő nem úgy változott meg, mint Mihók Lajos, vagy ahogy ezt másokra rosszallóan szokták mondani. Ö komolyabb és tartózkodóbb lett.

A folyókanyarból felbukkant a vasúti híd. A sodrás beljebb rántotta a csónakot.

— Úszni tudsz? — kérdezte Gáspár Bubu.

— Egy kicsit — válaszoltam.

— Aranyi elég lesz — mosolyodott el.

A túlsó parton kirakodtunk. A demizsont rögtön meghúztuk, majd madzaggal kikötöttük, és nyakig leeresztettük a folyóba. Terméskövekből tűzbatlant építettünk. Összegyűjtöttük a zöldár óta kiszáradt gallyakat és más fahulladékot. Tüzet gyújtottunk. A lángok elszíntelenedtek a napfényben, csak a forróságot éreztük. Nyársra tűztük a szalonnát, vastag szelet kenyeret vágtunk a kenyérből. A demizsont kirántottuk a folyóból, újból ittunk egy nagyot, aztán leültünk a tűz mellé.

— Halászlét is csinálhattunk volna — nyalogatta Gáspár Bubu az ujjait —, de mostanában nincs türelmem a horgászáshoz. Különben szalonnára is jót lehet inni.

A szalonnazsírt a kenyérre csöpögtette. Az égett bőrről bicskával faragta le a szalonnát, és kockánként rakosgatta szét a pernyés kenyéren.

Nyugodtan vártam. Tudtam, hogy a csónakázás és a szalonnasütés csak ürügy.

A vasúti hídon gyorsvonat haladt át. A hídról lerobogva úgy tűnt: a levegőben úszik tovább, majd hirtelen szem elől tévesztettük, zörgését elnyelte az erdő.

— Hogyan kellett volna csinálnom a mélyépítőknél? — kérdeztem. Gáspár Bubu legyintett.

— Nincs benne titok.

— Valami mégiscsak van.

— Ilyenek, hogy akarat, meg önzés. Szerencse is kell. Meg még valami... Az, hogy Napóleont csodálom, de Kutuzovraak adok igazat.

Fürkészve nézett rám.

— Nem érted?

— Nem nagyon.

Bekapta az utolsó falat kenyeret, lenyalta az ujjait, majd lement a vízpartra, és kihalászta a demizsont.

— A kivárás — szólt föl a pántról. — A taktika tudománya. Előre tudni, hogy Ki kit győz le. Ezek nélkül ellenség között nem sok az esély.

433