Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Angyal János: Egy öntudat története (Oláh János: Közel c. regényéről)
ták ezt az utat a háború utáni első évtizedben. Az átmenetiség volt jellemző az egész társadalomra. A regény hősének gyerekkora nem boldog belefeledkezés a létezésbe, első esz- mélései nem a világ csodálatos kitárulkozását jelentik. Többnyire ellenséges vagy érthetetlen ez a világ, idegen, nem a gyerekre méretezett. De társai közt is idegen a hős: érzékeny és túl jó a fantáziája, szemlélődő a cselekvők között. Kiszolgáltatott. Érzékenysége és morális igénye teszi azzá. Jellemző az az eset, amikor a nagyobb és erősebb osztálytárs (Wolf) cél és ok nélkül megveri, s a feldühödött apa vesz elégtételt. Kétszeresen kiszolgáltatott ebben a helyzetben, nemcsak az erőszaknak, de kiszolgáltatott az apai igazságszolgáltatásnak is. Mindegyiket csak elszenvedi, a vereség érzését, szégyenét csak növeli az igazságosztás győzelem nélkülisége. A kudarc vonul végig mint alapélmény a könyvön. Az érzékeny, vézna gyerek újra és újra kihívja maga ellen az erőszakot. Mert a gyengeséget nem vállalja. Inkább tűri a szenvedést, nem alázza meg magát, nem vonul be a vereség nyilvános fedezékébe, pedig így többnyire megmenekülhetne. Kudarc élményének van más forrása is: a gyermeki mindent akarás, amely nem vet számot a valóság korlátáival, természetes hát a kudarc. Egyik visszatérő konok kísérlete, hogy megfigyelje az elalvás pillanatát. „Amikor elhatároztam, hogy nem alszom el, hogy ébren lépek át képzeletem játékai közül az álmok közé, még el is hiszem, hogy sikerülhet, hogy mindez lehetséges, aztán olyan váratlanul ér a kudarc, hogy észre sem veszem, elalszom, s csak másnap eszmélek rá szégyenemre, de akkor már a távolság, a feledés, az új elképzelések elhomályosítják, s megbánás helyett új meg új próbálkozásra sarkallnak.” A hangsúly tehát nem a külső erőszak ábrázolására, hanem a kiszolgáltatottság belső, lelki vetületének érzékeltetésére esik. A hős első, élesen kirajzolódó emlékképe, amikor az idegen katonák elől a dívány alá menekül, a kinti világ bizonytalansága elől a felmosórongy és a súrolókefe hideg, szúrós tapintása által nyújtott otthonosságba. A menekülés, a félelem lélektani folyamata érdekes itt. Ha oktalan, annál fájóbb a megaláztatás. A kudarcok meghatározó kísérő érzése a szégyen. Ezen a ponton lesz gondolatilag általánosabb, több ez az alapélmény a gyerekkori kudarcok számbavételénél, az önsajnálatnál. A szégyen, mint az emberi öntudat szinte egyetlen hiteles, utolsó megnyilvánulása, a huszadik század második felének művészetében alapélmény lett. Nemcsak az irodalomban (lásd Bergman). Oka valahol nagyon mélyen a személyiség széttöredezettségében rejlik, az etikai készség és a morális megvalósulás ellentétében. Az öntudat még felsejlik a szégyen formájában, az egyetlen pozitív elem tehát: az öntudat kontrollja a valóság csapdájában a bizonyosságot elvesztett ember számára. Oláh regényében is pozitív funkciója van ennek a negatív élménynek. Felismerés — szándék — cselekvés természetes folyamata gyakran felbomlik a gyerekben: tehetetlenül áll a felismert helyzetek, tények előtt, a felismerések nem csapnak át cselekvésbe. A szégyen az, ami az öntudat igényére emlékeztet. Hiányzik az öntudat pozitív külső meghatározottsága, a gyerek nem talál a külvilágban olyan szilárd pontokat, amelyekre biztonságosan építhetne. Ami a felnőttek világából látszik, az inkább riasztó vagy felfoghatatlan: politikai frázisfoszlányok és vastaps egy nagygyűlésen, a másik oldalon a Szabad Európa rádió uszító mondatai, mondatrészei, falusi öregek naiv politizálása. Az emberi viszonyok — a családon belül és kívül — sem ígérnek több eligazítást, az iskola még kevésbé. A tanító épp úgy kiszolgáltatott a gyerekeknek, mint ők neki. A gyerekek között is minden bizonytalan, a játékszabályok csak a gyengékre vonatkoznak, az erősek bármikor átléphetik, megsérthetik. Ritkák a regényben a beteljesedett pillanatok, ezek közé tartozik a kovácsolás jelenete, amikor az öregember és a kisgyerek ketten kovácsolják a patkót, az ősi, kimért mozdulatok összhangja valami nagy általános feloldódást kínál. Jelzés a mítosz születéséről ez a nagy költői erejű leírás. „Nem, ezt a játékot nem erő szabja — nemcsak hogy nem a mi erőnk, de senkié. A kalapácsok maguktól teremtik. Mégis úgy áll a pillanatnyi csengésben-bongásban a műhely, mintha öröktől fogva állna, s ki tudja még, talán ugyanilyen sokáig.” De ez csak a kontraszt a regényben. Oláh 286
