Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Kissné Nagypál Judit: Műemlékvédelmünk eredményei és gondjai Sopronban
rajzolódnak elénk. A kifosztott, lázadó tömeget megfenyegető Mózes szavai hatalmának korlátlan nagyságát sugározzák, és egy szolgasorsú nép kiúttalanságáról vallanak. Az anya elárulja titkát Mózesnek: Mózes az ő fia, akinek testvére Áron, aki — csakúgy, mint a fáraó elé vándorolt rabszolganép — Izrael véréből származik. Szövegben, zenében egyaránt, Mózes életútjának sorsfordulójához érkeztünk: nemcsak a dráma valamennyi szála fut most össze személyének gyújtópontjában, de az ő alakja is felhatalmasodik. A felismerés döbbeneté — a dráma katarktikus pontja. Eddig az egyiptomi birodalom nagyhatalmú Mózesének világában mozogtunk, ezen túl, az elhivatottságára ráébredő próféta kiteljesedését követjük nyomon. Az első kép mozgalmas történését mintegy ellenié tezi a második kép: az égő csipkebokor látomása Mózes belső fejlődésének széles perspektívájú természeti vetülete és foglalata. A színpadi látvány szín- és fényváltó, a zenekari szövet szí- várványos — dekoratív freskóvá lényegül. A kősivatag magányában, a származására ráébredő Mózes életének válságos pillanatában, az Ür nyilatkozik meg az égő csipkebokor izzó, parázsló és fellángoló víziójában: „Mózes, vezesd ki Izraelt Egyiptom földjéről Kánaánba. Utadon víz fakad kősziklából s a tenger is szétválik előtted.” (Az Úr hangja: Mózes, elektromos úton felerősített, visszhangzó saját szava.) A felvonás harmadik szerkezeti egysége a másik „főszereplő”: a nép sorsát vonja fókuszába. Mózes találkozik kétségek közt gyötrődő népével. Prófétikus igazságát nemcsak szavainak szuggesztivitása hirdeti, de az Egyiptomot ért csapások sorozata is. Izrael szolganépe, ez az önerejéből kiutat nem látó nemzedék elindul a nyitott sivatagba, hogy Kánaán földjén új életre, a maga szabadságára találjon. Vezetőjéhez, Mózeshez — a teljes drámán belül — most kerül a legközelebb: törekvéseiben, céljaiban, bizakodásban, egyet-akarásban. S ahogyan az Ür szavai ígérték, Mózes előtt szétválnak a tenger hullámai. Az égő csipkebokor látomása után e másik természet-vízió a tergerre, a messszeségbe vesző jövőre nyílik. A felvonást kicsendítő, többrétegű zenei szövet egyetlen színbe foglalja Mózes és népének alakját. Az egymásra találásnak e nagy pillanatában a drámai konfliktus fonalát a kétely szála — Abiram szava szövi tovább: „Meglátom, a szabadság mit ér, pusztaság földjén?” A második felvonás két nagy szerkezeti egységre, két képre tagolódik: „Negyven napja járom a pusztát, addig járom, míg a pusztaság könyörülete meg nem elégeli utamat.” — A sivatagba hatoló vándorút estéjén, a Sinai hegyen a tízparancsolatot: egy széthulló nemzedék, egy teljes nép számára utat mutató, teremtő törvényt váró Mózes szavait halljuk. Alakja elmerül a napnyugta, a leszálló este, a felragyogó csillagok varázslatában. Az alkonyatot festi a színfalak mögött a kórus szöveg-nélküli éneke, a külső hangszeres együttes — a hárfa, a cseleszta, a zongora, a harangjáték, a xilofon — távoli csillagfénye, s a zenekar zsongó, az egykori orgánumok párhuzamosan mozgó harmóniáira emlékező szólama. Mózes a természeti világhoz fordul, magányában ott keres nyugalmat, társat, menedéket. Tekintete a végtelen égboltról saját jelene felé fordul — és rászakad a kétség, a gyötrő aggodalom súlya: „Szólítsál meg már Uram, szólítsál meg engem; szavaid nélkül elvész a nép, szanaszét hull dühös gyűlölség miatt, önös érdekek, mohóság miatt...” A színpadi téren végighasító, lángoló tűzcsóvák „a törvény”-t jelentik; Mózes a „kőírás lenyomatá”-nak rajzolatát követve kivési, amit szemével lát. Szélesen ívelő énekszólamában felmutatja „a törvény”-1, mely összetart népet, hazát. A felvonás második képében a dráma fonala fokról fokra az összeütközés felé fut. Izrael népe csalódott reményeiben, kiégett érzelmeiben: „Akinek semmije sincsen, mi dolga a nagyok álmaival?” Kánaán nincs oly közel, mint azt Mózes ígérte... a pusztai sátortáborban mind több a roncs, a beteg idegű sérült... Ez a kincseket harácsoló, osztozkodó, marakodó és elkeseredett nép már nem Mózes népe, a tízparancsolat sem illik hozzá; más jelképet keres és talál — mely régi: az aranyborjú szimbólumát. 268
