Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Kissné Nagypál Judit: Műemlékvédelmünk eredményei és gondjai Sopronban
Durkó Zsolt: Mózes BEMUTATÓ A MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZBAN 1977 májusában került színpadra a Mózes című, három felvonásos opera. Zenéjét és szövegét Durkó Zsolt írta. A kettős szereposztásban Mózes szerepét Szőnyi Ferenc illetve Horváth József szólaltatta meg, az Anya — Sass Sylvia és Tokody Ilona, Áron — Ütő Endre és Polgár László, Abiram — ötvös Csaba és Németh Gábor, Józsué — Palcsó Sándor és Leblanc Győző, Húr — Rozsos István és Fülöp Attila, Mirjam — Ötvös Csilla és Zempléni Mária. A bemutató karmestere Kóródi András és Koncz Tamás, a karigazgató Nagy Ferenc, a koreográfus Seregi László. A díszleteket For- ray Gábor, a jelmezeket Vágó Nelly tervezte. Rendezte Mikó András. Alkotói szándékairól vallanak — a szerző szavai: „Az opera számomra mindenekelőtt zene: munkám során arra törekedtem, hogy a színpadi történés forrása zenei történés legyen, a szereplők karaktere, alakja, életútja a zenei szövet természetéből fakadjon. Általában mindazt, amit az operaszínpad megjelenít, — legyen az egyéni életút vagy közösség, alak- vagy karakterváltozás, látvány, dialógus — igyekeztem úgy alakítani, hogy ne csak a színpadi, de a zenei aránnyal, mértékkel és jelleggel is összhangban álljon. Azt remélem, hogy ezzel igazából a színpad világát segítem, hiszen a mai opera a színházi élményt aligha nélkülözheti.” Az opera mögött — szellemi, művészi háttérként — mintegy negyven kompozíció, másfél évtized zenei termése áll. Nemcsak egységes zenei gondolkodást reprezentálnak e művek, de egymás mellé soroltságukban megvilágítják, sőt hangsúlyozzák az alkotói műhely színeit, változatosságát és változását: mintegy kalauzolnak a hang, a szövésmód, a szerkesztés, a formálás, — a zenei stílus fejlődésének ösvényein és útjain. Durkó Zsolt első opusza a B—A—C—H témára írott Epizódok — 1963-ban készült. A következő év termése — az első, teljes egészében zenei mikrostruktúrákból szervezett kompozíció —: az Organismi című hegedűverseny alapelemei egyrészt logikus, szigorúan szervezett formafelüleletekké (organismo), másrészt improvizatív variációkká (psicogramma) bomlanak; dramaturgiája a két, egymástól különböző struktúra egyensúlya mentén alakul. A zenei stílus fejlődésének új állomását jelentik az 1960-as évek közepén készült művek: az I. vonósnégyes, a Magyar rapszódia, a Fioriture, az Altamira. — A „Jeu- nesses Musicales” Montrealban rendezett, nemzetközi zeneszerzői versenyén harmadik díjat nyert I. vonósnégyes (1966) a maga architektúráját egyetlen tétel keretein belül építi fel; alapgondolatait a szonáta-forma körvonalai mentén rendezi. Dinamikus zenei szövetének ritmikája, belső artikulációja éppúgy utal a Fibonacci sorra, mint Bartók bolgár ritmusú zenei hagyományára. Az az indulatosan beszélő dallamvilág, amely olyannyira jellemzője Durkó Zsolt zenei' stílusának, először az I. vonósnégyesben szólal meg. És tágabb zenei horizontot kap — a zenekari szólamok mellett kamarakórust is szerepeltető — Fioriture (1966) partitúrájában. Ez a mű 1971-ben, Special Citation of International Koussevitzky Award-t nyert. Az 1965-ben készült Magyar rapszódia zenei szövete monotematikus, variativ elvek nyomán szerveződik. Benne először szólal meg — szinte reprezentatív jelleggel — a tradícióra hivatkozásnak az a hangja, amely a későbbi művek partitúráit is többé-kevésbé átszövi; a Magyar rapszódiában szerzője nemcsak újraálmodja a régi, pogány- és középkori magyar zene egykor valóságos, ám a történelem homályába veszett varázs- és regősénekét, organumművészetét. de lapjaira oda is kottázza a maga-kitalálta alapdallamokat. E kezdeményezéseket továbbérleli az Altamira (1968) partitúrája: helyenként súlytalan lebegésével, máshol plasztikus vonalrajzával szerzőjének egyik legszilárdabban felépített zenei konstrukciója. Az 1970-ben komponált — s ugyanabban az évben, a Bartók Béla születésének 90. évfordulója alkalmából, Budapesten rendezett nemzetközi zenei versenyen 266
