Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Kissné Nagypál Judit: Műemlékvédelmünk eredményei és gondjai Sopronban
kér helyet a nap alatt. Zajlottak viták, voltak keserű csalódások a csoporton belül, viszályok és félreértések is, de mind tárgyválasztásuk, tudatos kiállásuk a munkásság, az elnyomottak mellett, mind formakereső szenvedélyük kiemelte őket a nekik szánt sablonból. Gádor István Munkása és Favágója (terrakotta), Szőlősi Endre Rohanóba (bronz) vagy Bokros Birman Férfifeje (terakotta) a bemutatott plasztikai anyag sokféleségét, a megformálás árnyaltságát bizonyítják, noha mindössze néhány szobor, kisplasztikái mű került az Akadémia utcai galériába. Igaz, ebben a technikai változatosság-keresésében, újdonságigényben még szó sem volt arról, hogy a technikai verseny elhomályosítja az eszmék versenyét. Az sem tagadható, hogy a jelentősebb művészek mellett középszerű mesterek is helyet kaptak a csoportban. Mai értékelésükben tehát éppúgy hiba lenne a summázó felmagasz- talás (azzal az érveléssel, hogy valamennyien a nagy ügyért, a társadalom forradalmi átalakításáért küzdöttek), mint a négy évtizede megjelent vállveregető, vagy éppen lekicsinylő kritikák voltak. Ma már alig akadna ugyan műkritikus, aki például Háy Károly Könyöklő nő, Fenyő A. Endre Proletárfiú, Fűrészes csendélet, Sugár Andor Építőmunkások című festményét, vagy Szántó Piroska grafikai vázlatát fanyalogva kitessékelné a képzőművészetek tényleges értékei közül, de olyan igen, aki a valóságos értékkülönbségeket nem, vagy alig hangsúlyozná mondjuk az említett Hay-festmény és Derkovits valamelyik műve között. Pedig az efajta tétovázás, bizonytalanság is akadályozhatja a korszakról eddig kialakult kép tisztázását, az egyes művészi portrék részleteinek markánsabb megrajzolását. (A közelmúltban éppen a Bortnyik-életmű körül, pontosabban a tárlat katalógusához írt bevezető elnagyoló stílusa és fogalmazásbeli zavarai körül kialakult vita figyelmeztetett erre.) A formai kérdéseknél maradva, hisz nem véletlenül éppen formai érvekkel szerették volna az egykori kritikák az egész mozgalmat félretolni, a csoport híd-szere- pét is érdemes megemlíteni. A Nyolcak és az aktivisták után ugyanis éppen a Szocialista Képzőművészek Csoportja fordult nagyon határozottan a formai megújulás lehetőségei felé, s közben mérlegre vetette — többek között — Berényi, Bortnyik Uitz, a nagy előd, Derkovits, de ugyanúgy Kassák munkásságából átvehető, folytatható formai kezdeményezéseket, megoldásokat, az éxpresszív ábrázolásét éppúgy, mint a geometriai idomokra épült stílusét. Nem ragadtak meg valamennyien s huzamosan abban a dogmatikus felfogásban, hogy „az ábrázoltnak csak a politikai lénye és hovatartozása” iránt érdemes érdeklődni, s elegendő e két tényt „modernes formalizmusba foglalni”. A magyarországi fasizmus előretörése, a nyílt és brutális leszámolás ezt a csoportot is elsodorta. Az üldözést, az elhurcoltatást nem sokan élték túl. Az 1942-es márciusi Szabadság és Nép című freskópályázat valamint a Művészet a szabadságért című kisplasztikái és grafikai kiállítás gyakorlatilag utolsó közös megmozdulásuk. Hatásuk, hagyatékuk azonban kitörölhetetlenül tovább élt, és él a felszabadulás utáni magyar képzőművészetben. Az ötvenes évek dogmatikus művészetszemlélete még nem nagyon kedvezett a légértékesebb örökség átvételének; a csoport tagjainak többsége nem illett be az akkor divatos nagyrealista koncepcióba, nem fértek be a hangzatos, de leegyszerűsítő „szocialista tartalom — nemzeti forma” címszó alá. Mégis, a dogmatikus akadályok és a zökkenők-buktatók ellenére is sikerült a XX. század első évtizedeinek legértékesebb, legdinamikusabb képzőművészeti áramlatai, és mai modern képzőművészetünk között azt a hidat megerősíteni, amelyet legtudatosabban éppen a Szocialista Képzőművészek Csoportja épített. Különösen az utóbbi évtized elvi-elméleti tisztázásai nyomán gyorsult meg ez a folyamat. A szombathelyi rekonstrukció azzal, hogy a gondos válogatással és kutatással ösz- szeállított anyaghoz Derkovits Gyula műveiből is felvonultatott éppen a tárlat céljaihoz illő műveket, ennek a folyamatosságnak és máig ható, jövőbe mutató kapcsolódásnak a tényét húzta alá. Most valóban a tanulságok és a teendők ideje következik. BERTALAN LAJOS 265
