Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Vallomás Sopronról

Ha most azt kérdeznék, hagytam-e valami marandandóbb nyomot Sopron­ban, hirtelenében csak azt tudnám mondani, hogy a múzeumban van egy kis önarcképem, és a Winkler út 4. alatti lőver sgrafittójának kartonját én készí­tettem, idehaza pedig igen sok soproni képem, rajzom van. Most pedig búcsúzóul ismét a régi, a 30-as évek elejének művésztelepét idézem. Egy bécsi úti kapualjban fiatal festőnövedékek rajzoltak egy 10—12 éves kis szöszkét. Nyílt a kapu s bejött egyik társuk. Nézte egy darabig a zsenge életet, aztán vonalban lerajzolta, felállt és azt mondta: „szeretem a napfényt és az embereket” s azzal csendben kiment. A fiatal festőknek ez a társa én voltam, vagy Kölcseyvel szólva: „én valék”. Másik emlék: egyszer a Fövényveremben poharazgattunk estefelé, s egyik társunk kissé megtántorult és lement az udvarra levegőzni. Egy idő múltán utánamentem, hogy sétál­tassam. Egyszer csak nagy erővel megállított s pityergőn, elkeseredve mondta: „látod, bennem az emberi méltóság most porig van alázva”. Igen: ilyenek voltunk, az eszmélet szédületében is az volt az aggodalmunk, hogy az ember­ségen folt ne essék, fényét mocsok ne homályosítsa! Hát lehet ilyen emlékek­kel az épületekben csak faragott köveket, szellemes alaprajzot és régiséget látni? Ha a kövek beszélni tudnának ők is osak emberekről, emberségről beszél­nének. Azok a soproniak pedig, akik ezeket a sorokat olvassák, tudják meg, hogy Sopronba nemcsak műemléknéző és borozó emberek utaznak, hanem olya­nok is, akik nem itt születtek ugyan, de mégis hazajönnek ide. Fogadják szí­vesen mind az egyiket, mind pedig a másikat, mert Sopron olyan értékünk, hogy nem maradhat csak önmagáé. KOLOSTOR U. 5. 248

Next

/
Oldalképek
Tartalom