Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Vallomás Sopronról

Ha most azt kérdeznék, hagytam-e valami marandandóbb nyomot Sopronban, hirtelenében csak azt tudnám mondani, hogy a múzeumban van egy kis önarcképem, és a Winkler út 4. alatti lőver sgrafittójának kartonját én készítettem, idehaza pedig igen sok soproni képem, rajzom van.

Most pedig búcsúzóul ismét a régi, a 30-as évek elejének művésztelepét idézem. Egy bécsi úti kapualjban fiatal festőnövedékek rajzoltak egy 10—12 éves kis szöszkét. Nyílt a kapu s bejött egyik társuk. Nézte egy darabig a zsenge életet, aztán vonalban lerajzolta, felállt és azt mondta: „szeretem a napfényt és az embereket” s azzal csendben kiment. A fiatal festőknek ez a társa én voltam, vagy Kölcseyvel szólva: „én valék”. Másik emlék: egyszer a Fövényveremben poharazgattunk estefelé, s egyik társunk kissé megtántorult és lement az udvarra levegőzni. Egy idő múltán utánamentem, hogy sétáltassam. Egyszer csak nagy erővel megállított s pityergőn, elkeseredve mondta: „látod, bennem az emberi méltóság most porig van alázva”. Igen: ilyenek voltunk, az eszmélet szédületében is az volt az aggodalmunk, hogy az emberségen folt ne essék, fényét mocsok ne homályosítsa! Hát lehet ilyen emlékekkel az épületekben csak faragott köveket, szellemes alaprajzot és régiséget látni?

Ha a kövek beszélni tudnának ők is osak emberekről, emberségről beszélnének. Azok a soproniak pedig, akik ezeket a sorokat olvassák, tudják meg, hogy Sopronba nemcsak műemléknéző és borozó emberek utaznak, hanem olyanok is, akik nem itt születtek ugyan, de mégis hazajönnek ide. Fogadják szívesen mind az egyiket, mind pedig a másikat, mert Sopron olyan értékünk, hogy nem maradhat csak önmagáé.

KOLOSTOR U. 5.

248