Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)

lotta szapulni, s nem csodálkozott, mikor rövid idő múlva eltűnt a faluból, vissza a szülőhelyére. A sánta, vézna, örökké mosolygós Szabó Margitka került helyette az óvodába; az évekig látogatta Amál nénit, és soha nem adott okot a sírásra.

Vacsora után sokszor kiment megetetni Jóska bácsival Röfit és két malacát. Röfinek mindig két malaca volt: annyit hagytak meg, hogy aztán decemberben és januárban varázslatos hajnalokon levágják őket. Az etetés után bezárták a tyúkokat és a verekedős Matyi kakast. Visszatértek a házba, Jóska bácsi leemelte fémkeretes okuláréjét a párkányra erősített tartóból, ráhuhogott az üvegre, megtörölte, aztán gondosan a szemére illesztette, felvette az újságot, végiglapozta, néha megállt egy cikknél, olvasott, míg Gizi mama a mosatlannal és a konyhával foglalatoskodott, aztán dühösen lecsapta a lapot, bement a hálószobába, kihozott egy könyvet, felütötte és olvasta néha rábólintva, vagy hitetlenül a fejét csóválva.

Könyvek töltötték meg az üveges szekrény három polcát: különböző nagyságú, különféle színű könyvek. Az éjjeliszekrényben, a zoknik mellett is állt egy stósz. Volt, amit évente kétszer is újra látott Jóska bácsi kezében, néha az újsághoz kapott, megint a kötetbe nézett és csóválta a fejét. Mikor a városban járt és új könyv került a lakásba, megint új rend szerint szedte elő kettesével- hármasával, hogy összeillessze az addig olvasottakkal. Tucatnyi agyonvert szúnyog hevert már a széke körül, mire felkászálódott, ásított és nyújtózott egy- egy szembesítés után.

Télen még mélyebb stúdiumokba merült, s ha hűlni kezdett a tűzhely, gondosan helyükre rakta a könyveket és aludni tért. A többször áttanulmányozott munkákat aztán egy este átnyújtotta Géza bácsinak:

— Szedd össze magad, és nekem olvasatlanul vissza ne add!

— Mire jó ez, Jóska?

— Hogy a szakmádon, meg a falusi dolgokon kívül másról is tudj beszélni.

Géza bácsi megadóan hóna alá csapta feladatát, s ha ilyenkor átment

hozzájuk, sokszor látta az asztalra görnyedve, álmosan, kelletlenül hunyorogva, rosszallóan dörmögve a könyv felett. Mikor visszahozott egy-egy kötetet, Jóska bácsi szigorúan vallatóra fogta, elsöpörte panaszos tiltakozását:

— Mi nem görögkatolikusok vagyunk, akik a heti munka után a misén vonítják ki magukból a keservüket, mi becsüljük a lelkészünket, de nem ő minden bölcsesség kútfeje.

Kíméletlenül felütötte a lapokat és úgyszólván levizsgáztatta sógorát, állandóan szembesítve saját tapasztalataikkal, meg a már olvasott anyaggal, s valószínűleg ezeken az estéken hatolt be a hiába olvasott tudomány Géza bácsi koponyájába.

Nem értette: miért engedelmeskedik apró sógorának a hatalmasra nőtt Géza bácsi: ám ahogy az elfogadta, úgy érezte ő is apró, széles, nagyon határozott nagybátyja tekintélyét.

Nem értette azt sem, amiről esténként beszélgettek, ha néha megerőltette a kobakját, öt-tíz perc után mindig elpilledt, s a maradékot is hamar elfeledte. A hosszú téli esték, a kék ég aljáról vörösen a fehér hóra eső fény, a szoba melege és a két férfi döcögős beszélgetése az alkonyatok részévé vált, a háború utáni nehéz évek számukra érzékelhetetlen, gyerekfejjel széppé formált darabjává.

229