Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
el Amál néni ajkát, no meg nyilvánvalóan szerethette is szép, szeleburdi segédóvónőjét. Akkor válhatott igazán gondtalan élvezőjévé az estének, ha a férfiak őná- luk üldögéltek a teraszon, s a két óvónéni vidáman mesélt-pletykált az apró nagyvilágról, hogy mi meg nem esett körülöttük. Amál néni homályosodé tekintettel regélt szép lánykoráról, az őt körülrajongó, minden áldozatra kész udvarlók rajáról; még egy állatorvosgyakornok is akadt közöttük emésztő vágy- gyal, nagy ígéretekkel. — De annak röviden kiadtam az útját, ugyan mit keresne egy parasztlány — ha óvónő is — egy úriember mellett. Akadt mindenféle, a falu nyelvén füllentősnek, állhatatlannak ítélt legény, s mielőtt Géza bácsihoz, a biztos révhez érkezett volna a történet, mindig felbukkant valami új emlék, valaki, aki jó lett volna, szép lett volna, ki tudja, mi mindent adott volna. — De hát bizonytalanra, hozómra mégsem lehet, nem lehet. Pedig voltak jónéhányan, akik minden prófécia ellenére sokra vitték, mundérba bújva rejtették el hibáikat, de „mindenkihez, csak katonához nem” — tért vissza örökké a bölcsesség, mert: — Ki tudja, mikor jön újabb háború, mikor rántanak újabb esztelenségbe, s akkor még rendes paraszt- vagy iparosférj mellett sem biztos az ember élete, hát még ha eleve ágyútölteléknek szánták az urát. Lám, ez a gyerek is kétszeresen szenvedte meg a fránya háborút: ott veszett az apja, az a buta liba anyja meg egy újmódi tisztbe habarodott bele, s ha újra történne valami, mellettük mégegyszer árvaságra jutna, mielőtt eszére tér. Ha Juliska néni mellé menekült az izgalom elől, a néne néha szusszantott egyet lánya nagyralátó meséi hallatán: — Mit össze nem kerepel, csak hogy nagyobbnak tűnjék... Gizinek soha valótlan szó el nem hagyta a száját... De hát azért adtuk tanfolyamra Amált, mert nem bírtunk vele, mert csak felfelé látott a szerencsétlen, mintha érezte volna, hogy benne rejtőzik a meddőség... Az a szerencséje, hogy ilyen áldott embert vetett útjába a sors. Juliska néni nagyokat hümmögött, csóválta a fejét, míg a konyhából tovább áradtak kifelé a hangos mesék, kacagások. Egyetlen dologra figyelt fel a történetek áradatában, s ezt minden asszony- társaságnál újra felfedezte, hogy egyiküknek sincs gyermekkora, igazi, titkokkal terhes. Mindegyik a süldőlánykorral kezdte a mesélést, mikor megjelentek a legények, a férfiak, onnan bomlott virágokba, művirágokba az életük. A férfiak sem beszéltek sokat a gyerekkorukról, de egy-egy elárult titokkal mindig életre keltették: hogyan faragjon fűzfasípot, hogyan öntik az ürgét, hogyan csinálnak kukoricahegedűt és ezer más csodát. Ha Kati néni mesélt a körülötte legyeskedő férfiakról, Amál néni mindegyre rákontrázott: — Nehogy engedj nekik! Nézz a tükörbe, te szabod meg az áradat, neked többre kell vinned! Majd én szólok, hogy mikor értél révbe, mikor vesd ki a hálódat. Még nem késtél el, várhatsz egy-két évet, s inkább várj, minthogy belegabalyodj valakibe, aki miatt egész életeden át fájhat a fejed. Nemsokára furcsa, hosszúfejű, magas állatorvosgyakornok került Danka doktor mellé, s ő sajgó szívvel leshette esténként sétáit Kati nénivel, hallgatta nénje áradó tanácsait a konyhából. Addig beszélt Amál néni a szép Kati szívére, hogy fél év múltán az állatorvos jelölt jegyeseként elment a városba, s mi226
