Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
kor az otthagyta városi dámasághoz ügyetlen menyasszonyát, a lányságát vesztett Kati már nem mert visszajönni a faluba. Pestre cipelte szégyenét és pusmogó, rosszalló hírek szálldostak róla. Furcsán, irigykedve, vágyakozva bámulták meg a legények és a férfiak, ha nagynéha hazalátogatott: eleinte lesütött szemmel, majd egyre kihívóbb, dacosabb tekintettel, divatosan öltözve végigment az utcán kenyeret, sót, lisztet vásárolni a szüleinek, de senki nem beszélt úgy róla, mint Gerba Joliról és Kapta Juciról, a „pesti kurvákról”. Egyetlen egyszer akadtak össze a fúrottkút mellett Amál nénivel, s amikor azt mondta nénjének: — Látod, hova jutottam, — mintha villám csapott volna ki szomorú szeméből, üldözött tekintetéből, s Amal néni csak annyit nyögött: — Én nem így gondoltam, hogy is képzeled ... De Kati hátat fordított neki, Amál néni meg szinte szökött hazafelé, portájuk oltalmazó kerítése mögé, aznap szótlanabb volt, mint egyébként, de azután csak rosszat mondott a szép Katiról. Am utódjába, a ringócsipejű, szőke Évába ugyanúgy csöpögtette a mákonyi. Éva udvariasan odafigyelt a vezető óvónőre és mindenkire; mosolyokkal, komoly képpel követte történeteit, soha nem időzött el ábrándos tekintettel egy egy részletnél, sohasem szakította félbe Amál nénit. Ekkor már ritkábban ment át a szomszédba, ha felhangzott a szőke kacagása. Amál néni meg egyre többet dicsérte Évát, s mert dicsérte, neki még kevesebb kedve támadt látni, hallani. A Juliska nénivel eltöltött esték maradtak neki, mindig egy-egy sóhajtással Kati néni őszinte mozdulatai, féktelen kacagása után. Kinn ültek ketten a kisugárzó villanyfény pásztája mellett a sötétben, odabenn Géza bácsi koccintott Évával. — Nem lesz ennek jó vége — mormolta a néne, de nem értette, mire mondja, és tovább faggatta nagyapáról, dédapáról, apáról. Egy langyos, hűvösödő őszeleji alkonyaikor váratlanul ott találta Évát — tojásért szalajtották a téli tésztagyúrásba, szaggatásba feledkezett asszonyok, még Juliska néni is náluk volt. Géza bácsi kisüstit ivott a feszesszoknyájú Évával. Mikor megtalálták a tojást, ő szolgálatkészen megkérdezte: — Szóljak Amál néninek, hogy ... — Nem!!... Ne zavard ... Hadd lepődjön meg, ha átjön. Annyi fenyegetés csendült bátyja hangjából, hogy otthon mukkanni se mert, átadta a kellékeket és visszapucolt a sötétbe, nehogy elárulja az arca. Tanácstalanul csavargóit a disznókarám, a tyúkól, a nagy fészer, a kukoricakas és az eperfa megszokott foltjai között, ám rakoncátlan lába végül csak az átjáróhoz vitte. Félig behajtották a konyhaajtót, nem látott be az asztalhoz, de a résben kibukkanó pádon senki nem ült és hang se szűrődött ki odabentről. Hátrafelé settenkedett, hátha onnan többet nyújt az ajtó hasadéka. Akkor hallotta meg a műhely felől az elnyújtott szuszogást. Halálra rémülten, dermedten állt, fülelt a sötétben. Pontosan érezte, hogy csakis Géza bácsi és Éva lehetnek azok, s azt művelik, amiről a nagyfiúk mesélnek, ám az elhaló nyögések mégis a verés, az ölés iszonyatát kergették a fejébe, remegő lábába. Első eszmélő ösztöne a menekülést diktálta, mégis ott tartotta az olthatatlan kíváncsiság. Mélyen behúzódott a bokrok tövébe, hogy soha emberfia észre ne vehesse, és mo227
