Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
műhelybe torkolló ház udvarára. Hangosan ráköszönt Juliska néni apró, fekete, meggörnyedt alakjára, az hozzáhajolt, két nedves csókot cuppantott az arcára és a nagyothallók magas hangján faggatni kezdte, hogy nem éhes-e. De mindig csak reggel, koradélután, s ha véletlenül ebéd vagy vacsora előtt megkordult a gyomra, Juliska néni soha nem adott enni, mert a főétkezésekbe, Gizi lánya dolgába nem ártotta bele magát. Megkérdezte, hogy kell-e valami a boltból, van-e otthon ivóvíz, s ha nem nyomtak kicsi, fonott kosarat, apró, kétliteres kupát a kezébe, egy ideig még eltéblábolt az aszott arcú, mindig rá-rámosolygó néne körül, aztán előbb-utóbb hátrakerült a nagy, nyersfaszagú színbe a gerendák és deszkák közé; szótlanul leste, ahogy szekérkerék, saroglya, szánkó, ablakkeret vagy konyhaasztal kerekedik lassan Géza bácsi keze alatt, vagy tetőgerendákat pucol, készít elő. Ha nem volt otthon, nem mehetett hátra, nehogy megsebezze magát a szerszámokkal. Géza bácsit is csak. messziről figyelhette munka közben, nehogy neki is a szemébe surranjon egy kőkemény szilfaszilánk, mint Géza bácsinak, s ő is üvegszemet viseljen élő szemhéja alatt. Juliska néni ritkán ment át hozzájuk: megnézte a családot, érdeklődött valami után. Esténként mindig a tűzhely mellett üldögélt, ölébe ejtette kezét és maga elé nézett. Ötőle hallotta az igazi meséket — Gizi mama nem tudott mesélni, Árnál néni meséit meg nem szerette az éles hangja miatt. A néne magas, éneklő hangon mesélt; a fekete kendőtől, árnyékba vont homlokától, száradt arcától, beesett ajkától valamiképpen igazi messzeségbe kerültek a történetek, felrepültek a helyükre, hitelt nyertek a boszorkányok, a boszorkánycsúnya, de aranyszívű szülék, a vándorló, tanácstalan gyerekek, elhagyott királylányok, kereső-kutató királyfiak, vagy legkisebb fiúk. A kerti átjáró felé mindig szabad volt az út, s ha megígérte, hogy nem mászik fára, nem piszkolja be a gatyáját, megmosott tagjait, átszaladhatott a szüléhez. Jöttére felvidult Juliska néni arca, felcsavarta a petróleumlámpában alig csíknyit világító kanócot — nem szerette a mennyezetről lelógó, élesfényű villanyt — csak annyira, hogy felismerhetők legyenek a tárgyak, de megőrizzék esti nyugalmukat. Maga mellé vette egy még kisebb sámlira, de ő elhúzódott tőle — nem az öregszaga miatt, hanem mert látni akarta a néne fogatlan, homályba mosódó arcát, úgy hallgatni a kikígyózó, tekergő, virágokat vető történeteket. Egyre-másra feltűntek a család halottai, a falu így, vagy úgy jeles elhunytjai. Legelsőként és leggyakrabban a nagyvérű Korompay nagyságos úr. övé volt a fél határ, lovon járt mindenüvé, még a városba is galoppban ment be húsz kilométernyire, hátul a kápára kötözte, amire múlhatatlanul szüksége volt, vagy odavetette nevét a hajladozó boltosnak: küldje utána az árut. Ha úgy tartotta kedve, megszállt a Koronában, aznap csak neki húzta a cigány, repültek a bankók, és jaj volt annak, aki ellene szegült, mert nem szeretett párbajozni, a helyszínen intézett el mindent acélos öklével, s azt nem csak az emberek, de a megbokrosodott lovak és megvadult ökrök is félni tanulták. Nem volt magas ember, túlságosan testes sem — döngicsélte Juliska néni a konyhában — inkább zömök és végtelenül erős csontozatú. Az ábrázata is inkább szétfelé húzódott apró tömött bajuszkája körül. Nagy természetű volt, ácsingóztak is érte a menyecskék, könnyen el is érték egy délutánra, estére valahol a határban. De soha, más ember szeme láttára nem kutyálkodott, csak a mese járta, s ha valaki, 220
