Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
hát maguk a fecsegő fehérnépek büszkélkedtek vele, hogy így meg úgy. A férfiakban forrt a méreg, némán gyűlt, gyülekezett, s ha néha — okkal vagy ok nélkül, ki tudja — kitört; egy-két ütéstől is eszméletlenül vitték el a támadót. A nagyságos úr nem volt bosszúálló, mindig csak annyiszor sújtott, amíg ájulatba békéit támadója. Egyetlen egyszer állt a vállába egy sarló; úgy lovagolt be a faluba Selyi doktorhoz, mintha csak a vállára vetve hozná a görbedt pengét, s csak a mellére, övéig csorduló vérnyomok árulkodtak, hogy nem ő tette oda. Mielőtt a rendelőben eszméletét vesztette volna, elrendelte, hogy menjen ki egy fogat a Horváth-tagba; a kiskanális mellett törött karral fekszik Csizmadia Lajos. Mégis tisztelték, hovatovább szerették a nagyságos urat, mert megyeszerte félt szavával védte embereit és a falut, s nem egyszer hozzá futottak, ha egy részeg férj agyon akarta verni a családját, ha a kocsmában tört ki verekedés. Ő egy szó méltatlankodás nélkül nyeregben termett, s ahol koppantak kurta, kemény lépései, feltűnt szomorkás ábrázata, megdermedt a marokban a bicska, elhalt az ordítás. Nem oktatott ki senkit, nem ütött, csupán megkérdezte: — Mi bajotok van egymással, emberek? — s hogy nem jött válasz, odavetette a lesunyt fejeknek és hálás tekinteteknek: — Nagy hiba lenne, ha valami baj történne: mindenki tudná, kit keressen. Én is. Örökös nélkül apadt el a nagyságos úr vére; mosolygós arca, alig deresedő haja belevésődött az emberekbe, mielőtt megőszült volna, mert egy átmulatott éjszaka után a dohánypajta mellett találták meg átlőtt fejjel, s a kezében szorongatott pisztoly semmi kétséget nem hagyott a tettest illetően, bár még sokáig suttogták, hogy vajon ki tehette. A vézna, finnyás özvegy eladta a birtokot Galóczy nagyságos úrnak meg bérlőknek, és nyomtalanul eltűnt. Továbbmesélt történetek örökítettek meg mindent, ami valaha megesett a faluban, s mindenkit, aki megesett. Mégiscsak az volt a legandalítóbb, ha Juliska néni a nagyszülőkről, dédszülőkről mesélt. Mindegyikük „nagyon erős” ember volt — de hát ki nem volt nagyon erős, aki bírta a baromi munkát, évtizedeken át szorította az eke szarvát, ásott, lapátolt, kapált, vetett, dolgozott hajnalhasadtától, míg egyszer leverte lábáról a köszvény, a tüdőbaj vagy valami alattomos kór, s ha leverte, már csak gyorsan ráköszönő halálát várta és akarta, mert nem kívánt éhes szájként, dologtalan kézként a többiek nyakán élni. Dédapja, Baka Kálmán alapította meg a kanálison túl a szőlőskertet. Rábírta néhány barátját, hogy telepítsenek ^gyümölcsfákat és szőlőt a búzához, krumplihoz túl homokos, legelőnek is gyatra talajra. Öt-hat család adta el kevéske földje felét, s egy élet verejtékével — maguk mit sem élvezvén belőle — ellátták a falut gyümölccsel, borral, no meg a cefréből, törkölyből, seprűből az átkozott pálinkával, mert a szemfüles Müller Gáspár gyorsan szeszfőzdét épített verejtékük gyümölcsére, és tíz év alatt az egész kert együttes hozamánál nagyobb hasznot húzott bűzlő házikójából. — Dédapád alacsony ember volt, akár Jóska, karikalábú, de úgy megállt a lábán, hogy senki meg nem rendítette — folyt a mese a közös emlékezetből ... — Eladta a tizenkét hold termő felét, háromra telt az árából a vak homokon, meg csemetére, vesszőre, szerszámokra, présházra, s attól kezdve kétfelé dolgozott látástól vakulásig, hogy gabona, tengeri, krumpli is teremjen a családnak, míg beáll a gyümölcsös. Bizony, csak hallgattak az emberek öthat évig, csak nézték a vállalkozók nélkülöző családját, mert igencsak szűkén 221
